Az ő neve manapság egy ikon, habár ez ellen biztosan kézzel-lábbal tiltakozna. A tradicionalizmus legjelentősebb hazai képviselője, s meggyőződésem, hogy ha mondjuk Angliában vagy pedig az USA-ban születik, meghatározó szellemi vezetője lenne az emberiségnek – így viszont "csak" a mi "prófétánk" marad.
Vele először a Mester és Margarita című regényén keresztül ismerkedtem meg, klasszikusan tél esti ágyban olvasás volt.
Már ő sincs. Vele kapcsolatban bensőségesebb érzéseim vannak, a Boldogh ház, Kétmalom utca című önéletrajzi regénye egészen fantasztikus. Tudom, nem csak ez tartozik az életművéhez, viszont számomra ez az írása az, amelyik különleges kapcsot alkot kettőnk között – van benne egyfajta gyermeki vágyakozás a műveltség iránt, aztán valamilyen sejtelmes...
Első látásra ijesztő. Azt mondanám, hogy lepaktált az ördöggel és azért ír ilyen frappánsan, amiatt nyeri el sorra a rangos irodalmi díjakat.
Nos, ő számomra nem jelent mást, mint a klasszikus értelemben vett lelki vezetőt.
Nádas Péter a másik nagyágyúja a modern magyar irodalomnak, az ő művei magasabb szintű műveltséget és felkészültséget igényelnek, nála valóban rá kell hangolódni a történetre, én nem tudom úgy olvasni őt, hogy gondolok egyet, leülök és felcsapom valahol valamelyik könyvét. Ő az a szerző számomra, akihez meg kell érjek, akihez fel kell nőni,...
Őt manapság nem lehet megkerülni, ha igényes, posztmodern műveket keresünk, sőt, Magyarországon az utóbbi ötven évben a szépirodalom egyik szinonimája volt a neve.
Passuth könyvei a Kádár-kor divatos művei voltak, szinte alig volt olyan könyvespolc, amelyen legalább egy kötet ne állt volna. Ezek a regények hihetetlenül részletgazdag írások, az Esőisten siratja Mexikót vagy például a Megszólal a sírvilág szenvedélyesen ragad magával, aki szereti a történelmi regényeket, az biztos nem fog Passuth Lászlóban...