Sufnitető

A lángoló égboltnak is akadt valami jelentősége azon a helyen, de leginkább a nyugalom volt az, ami oda vonzott engem – egy egyszerű féltető, a kerékpárok tárolására alkalmas sufni teteje, engem éppen elbírt, nem is voltam több negyvenöt kilónál meg tizennégy évnél, azt hiszem, habár ez sokat nem számított, én viszont oda vágytam egész héten, öt napon keresztül, hogy a hatodik napon megszülessek, mint Ádám, újjászülethessek a nyomorúságból, mindabból, ami feszített és karcolta a lelkem öt teljes nap folyamatosan, mert el nem mondhattam senkinek, még kinevettek volna a végén, de leginkább lesajnáltak volna, azonban a szánakozást már akkor sem tudtam elviselni, inkább némán tűrtem a kamaszkori sérelmeket és gyűjtöttem a sebeket, mint akinek ez nem fáj, hiába kiáltottam magamban, senki sem hallotta, de ott, a sufni tetején én újjászülettem. Minden más lett.

Lesben álltam, vagyis helyesebben mondva ültem, ölemben a légpuskám, szemben a hátsó kerítés és a világot elárasztó naplemente mindenféle giccs nélkül, csak úgy magában, nem akart másnak tetszelegni, egyszerűen csak búcsúzott a tavaszi nappaltól és csalogatta maga után a szürkeséget, én meg gondoltam lövök egyet-kettőt, úgy teszek, mint a nagyok, ülök a lesen, de a puska csak kellék, szükséges volt a látszat fenntartása miatt, mert sokszor magamnak sem akartam bevallani, hogy milyen gyenge vagyok, hogy összetörtem, nem akartam látni azt, hogy mivé lettem.

Ezen a helyen elszállt minden, ami rossz volt, itt nem ért utol az alacsony barnahajú srác, aki felülkerekedett rajtam az iskolaudvaron; itt nem látott meg az a lány, aki fintorogva utasította vissza a szerelmemet, nyilvánosan, hogy megalázzon, s hogy magát védje ezzel, mert ő nem alacsonyodik le akármilyen szintre egy fiút illetően; itt nem talált meg apám sem a borotvaéles szavaival, húsbavágó ítéleteivel, érdes tenyerével, hogyha nem tetszett neki valami, és sokszor nem tetszett neki az a valami, talán az élet, talán a jelen, ezt nem tudjuk meg soha, de mindig égett a bőröm a pofon után, és vérzett a szívem a szavaitól, ha

este találkoztam vele; itt nem ölelt át a világ, amelyben élni kényszerültem, mert ezen a helyen egyedül én voltam és itt mindenben nekem volt igazam, a sufnitetőn ülve gondolatban én kerekedtem felül a többi fiún az iskolaudvarban, itt engem ünnepeltek a lányok, az én kezemet akarták fogni, ilyenkor az apám büszke volt és csillogó szemmel tekintett rám, amiért valóra váltom mindazt, amit ő nem tudott, s én örültem ennek.

Úgy kellett ez a hely nekem, mint sivatagban az éltető víz, már normális életet sem akartam volna élni, mert akkor nem lenne szükségem ezekre a hétvégi naplementés estékre és a kiegyensúlyozottságnál sokkal jobban szerettem a megnyugvás pillanatának bekövetkeztét, a rossz utáni jót, a soha el nem érhető béke után érzett reményt, én itt kiteljesedtem, megbabonázva bámultam a Nap utolsó fényeit a horizonton, apránként az aktuális fájdalmak is csillapodni kezdtek bennem, már nem érdekelt annyira, hogy mi történt, a távoli égbolt lassan vörössé vált, talán ő szégyellte el magát helyettem.