Romló társadalom (?)

Nemrégiben Radnóti Sándor egy előadásán vettem részt, melyet a korábban megjelent A süketnéma isten című kötet inspirált. Magát a könyvet is olvastam, és számos pontján megálltam és eltűnődtem, de nem egy konkrétan idézett mű adott erre okot, hanem a mindig egy irányba mutató probléma - történetesen az ember bukása.

Jól tudjuk, hogy egy személy jellemét a múltban bekövetkezett, reá nagy hatást gyakorló események befolyásolják és formálják. Tehát, ha valaki sorozatos csalódásokon ment keresztül, miközben esetleg fizikailag is szenvednie kellett, akkor jó eséllyel lesz belőle felnőttként mizantróp ember, aki zárkózott, hideg és távolságtartó, kapcsolatot mással nem szívesen kereső. Ezzel ellentétben áll, ha egy illető szerető családban nő fel, gondoskodó szülők nevelik, óvva készítik fel az életre és az esetleges problémákat segítenek megoldani, ez a személy jó eséllyel kiegyensúlyozottan éli majd életét, családot alapít és fenntartja azt, neve tovább fog élni. Ismeretes az is, hogy a társadalom emberek sokasága, ezért elgondolkodtat, hogy amennyiben egy társadalomban többségbe kerülnek az embergyűlölő egyének és számuk folyamatosan nő, akkor az a táradalom vajon nevezhető-e mizantróp társadalomnak? És amikor egy nemzet gyűlölködő emberek sokaságából áll, akkor vajon az egy gyűlölködő nemzet? Rá lehet nyomni ezt a skarlát betűt egy egész országra? Szomorú meggyőződésem, hogy igen - amikor hosszú időn keresztül, évszázadokon át egy társadalom csak traumákat él át, majd később ezeket a traumákat a nemzet vezetői életben tartják valamilyen cél érdekében, akkor betegszik a társadalom is. Olyan mértékben hat ez a közösségre, mintha fokozatosan szivattyúznák el a levegőt. A politikai csűrés-csavarás olyan mélységekbe hat, hogy a személy ösztönévé válik a gyűlölet a másik iránt, automatizmussá fejlődik a félelem, a gyanakvás, és erre tanítják-nevelik utódaikat is - "ne mondd ki hangosan a véleményed, csak itthon!". A destruktív folyamat ragyogó ismérve, amikor szülő és gyerek között a bizalom megrendül - olvashatunk erről Esterházynál és Nádasnál is -, és a család védelme nem szolgál többé.

Próbáltam keresni a kiutat, vajon a rendszerszintű lélekromlás meddig fordítható vissza? Hol van az a pont, amikor még van remény, de egy lépéssel tovább már mindennek vége? Tulajdonképpen nem csak arra kell választ találnunk, hogy elértük-e már azt a bizonyos utolsó határt, hanem arra is, hogy mivel fordítsuk vissza a romboló halálmenetet, miként állítsuk meg a tömeg teljes egzisztenciális elszigetelődését és pusztulását? Kérdések árja zúdul ránk megállíthatatlan lendülettel, ebben a morális lavinában nincs időnk megállni egyetlen válaszra, mert rendszerszintű felelettel vagyunk adósok.

Egy egészséges társadalomban az irodalomnak óriási felelőssége van, ami a tömegekre való befolyást, illetve a közhangulat formálását illeti. Egy-egy regény vagy novella történetében megbújó érzékenyebb mondanivaló képes lehet arra, hogy az elszabadult indulatokat kordában tartsa, de sajnos arra kell rájönnünk, hogy ez már régen nem így van. Ebből a szempontból nézve vajon volt-e értelme a második világháború előtti irodalomban fel-feltűnő kritikus hangvételnek? Tanultunk-e Hemingwaytől az első világégés után? Volt-e hatása Thomas Mannak például arra, hogy kevesebb ember haljon meg a nácik miatt? Könnyebb volt-e egy deportált hétköznapja, csak mert Szolzsenyicin hírt adott a Gulágról? Picasso híres festménye a spanyol polgárháborúról sem mozgatott meg akkora tömeget, amely elejét vehette volna a fasiszta diktatúra megszilárdulásának. Csak szót emelni nem elég!

És ma már még rosszabb a helyzet, mint száz évvel ezelőtt. Ma már vészesen elterjedt a gyűlölet, a reá vonatkozó igény nem válogat, műveltségi foktól függetlenül behálózza az embert és a horizonton felsejlik előttünk Orwell disztópiájának egyre valóságosabb képe. Többségbe kerültek azok, akiknek elég a leegyszerűsített üzenet, akiknek a világ vagy fekete vagy fehér, átmenet, köztes megoldás nem létezik. A művészet eltávolodott az emberek nagy részétől, valami megfoghatatlan és urizáló, sznob időtöltéssé vált, aminek semmi köze a valósnak ítélt problémákhoz. Egyszerű a kép: ami rögtön kézzel fogható, az van, az a lényeges, a többi nem ér semmit, pláne az nem, amin gondolkodni kellene. Sic transit gloria mundi - így múlik el a világ dicsősége, mondja a bölcs, és egyedül marad a kimondott szavakkal, mert azokat már nem hallja meg értő fül. A világ dicsőségével nem foglalkoznak többé, az mit sem ér, hiszen nem tudom megmarkolni és zsebre vágni, nagyobb televíziót sem tudok a falra akasztani belőle, és nem hogy egy Renoirt, de még egy nyamvadt Kassákot sem tudok a hűtőre mágnesezni! Mit ér hát az egész kultúra, hát még a világ dicsősége? Ott tartunk tehát, hogy egyre ridegebb a viselkedésünk - kezdetben nemzet nemzettel szemben tanúsította ezt a magatartást, de az országok közti határok már ledőltek, egy államon belül is felütötte fejét a gyűlölet és megvetés a mással szemben, s a család, mint biztonságot nyújtó mikrokörnyezet, amely keretein beül eddig a biztonság dominált, most repedezni kezdett. A mindent átható gyűlölet beférkőzött a konyhaasztalhoz, és meg sem áll az anyaméhig.

Sokan sokféleképpen képzelték el az emberiség bukását. Egyesek szerint a technika fog olyan szintre lépni, ahol átveheti a hatalmat felettünk és elpusztíthat minket, mások különböző vallásos elméletekkel, dogmákkal hirdetik az apokalipszist, s többen azt állítják, hogy az emberiség veszte saját maga lesz. Homo homini Lupus est - ember embernek farkasa. Morális értelemben ez utóbbi lehetőség igencsak életszerű, hiszen elég, ha csak a huszadik századot tesszük vizsgálatunk tárgyává, alig volt olyan év, amelyben ne lett volna háború. A pusztítás oly méreteket öltött, amelyekre eddig soha nem volt példa, ordas eszmék olyan változatai bódítottak el milliónyi tömegeket, amelyekre nem is gondoltunk addig. Két totális világégés és pusztító autoriter birodalmak letűnése után egy pillanatra felcsillant a remény, hogy észhez tér a Homo sapiens, azonban most azért aggódunk, hogy ez ne múló ábránd legyen csupán. Újra ráléptünk arra az útra, amely magában hordozza százezrek-milliók pusztulásának veszélyét, és már nem elég egy szépen megfogalmazott hosszabb levél vagy egy minden díjat besöprő, szemeket felnyitni képes regény - mert békét kötni díjak nélkül is lehet, de a szemeket felnyitni már nehezebb, ott a léleknek bizonyos nemessége szükségeltetik, ha megvan még!