post mortem

Ott feküdt az élettelen test magzati pózban, elmúlt kilencven éves. Talán a kezdetekhez akart visszamenni, jóllehet vissza is tért. Hideg a bőre. Színe sincs, csak amolyan fakó, semmilyen. Mintha nem is ember lenne - de hisz meghalt, ember még? Vagy már "csak" egy test.

Még olyan, akit ismertem, de akit ismertem, az már nincs benne. Mert ő az, vagy nem? Esetleg az, aki valamikor Ő volt?

Úgy fekszik, mint akit megbántottak, aki szomorú, elkeseredett. Búcsút mondott neki az élet, mielőtt meghalt, talán ezért feküdt így, szomorú pózban. Várta a halált, de mikor az elébe toppant, hirtelen az életet kezdte siratni. Talán örömkönnyek lehettek? Voltak egyáltalán? Siratta az életét?

A poros konnektor és a piszkos fal lehetett az utolsó, amit látott, de az is lehet, hogy a falon függő esküvői fotó.

Utolsó gondolat – kit hagyok hátra, kihez térek meg?

Számít ez? Egy picit, talán, de miért? Másképp emlékeznék rá? Lehet…

Erre várt már vagy tíz éve, hogy meghaljon – hát tessék! Még hogy a kívánságok nem teljesednek be! Idő kérdése csupán, ez az egyetlen, ami biztosan eljön.

Megéri élni, ha úgyis meghalunk? Valakinek biztosan, de neki? Ebben már nem vagyok olyan biztos. Mert nincs hiányérzet, ha meg sem tapasztaljuk azt, ami miatt hiányérzetünk lehetne, ezért a semmit-sem-tudók a legboldogabbak a földön, nem a szelídek, ahogy régen az a Jézus nevezetű ember (Isten?) mondta.

• Ó, ti boldog hülyék! Sosem voltatok ennyire népszerűek (és irigylésre méltóak) a szemünkben!

Azon gondolkodom – miközben az élettelen testet nézem -, hogy vajon a négy lovas közül melyik hozza rám az első rontást. Nem lehetne egyszerre? Úgy hamarabb szabadulnék…

12 óra 13 perc, ennyi az idő, jelentősége nincs. Már úgyis elmúlt, mint ez az élet. De hiszen akkor itt minden múlásban van!

Fájdalomként hasít belém a felismerés, megpróbálok ceruzát váltani, hátha könnyebb lesz feldolgozni, vagy lassabban telik az idő, de nem. Így is csak az marad az egyetlen kézzelfogható, ami már nincs. Jó, mi?

Szép az élet – az a frászt!

Két nem ideillő mondat következik: "Így múlik el a világ dicsősége". Pont. Ha más szögből nézem, még talán ide is illik. Minden összefügg mindennel? Az alma a körtével? "Lelkem az Íráson függ, tartsák fent a világot mások" – mondotta valamikor egy bölcs rabbi, s korábban nekem is szimpatikus mondás volt, reá tudtam aggatni agglegény életemre. Aztán jött a feleségem, és már nem is jó a mondás. Nem a nejem miatt, hanem mert … fránya magyarázkodás, hát persze, hogy miatta! De ő nem tehet semmiről, a háborodott lélek egyedül én vagyok, ebben nem fogok osztozni M-mel! Hogyan is tenném, hiszen az életem őelőtte nem ő élte, ő nem tudta, hogy mi volt, nem érezte azt, hogy Szeged kezdetben szar volt, mert azt csak nekem szabadott érezni, ebben a kegyben én részesültem.

Elkalandoztam…

Hirtelen az jut az eszembe, hogy milyen nyugodtan fekszik ott, ágyának szélén és magányának kellős közepén. Szabad ilyeneknek eszembe jutnia egyáltalán ilyen helyzetben? Na de lehet-e tudni, hogy minek szabad a szemlélő eszébe jutnia ilyen helyzetekben? Szalonképes tán nem vagyok, mert akkor nem bámulnám ennyire a szoba sarkából, nem tudom, vagy nem is akarom tudni. Sem hinni. Sem elfogadni. Mindenkinek ízlése szerint.

Oszlik-foszlik már az emléke, pedig nemrég óta halott, mégis a vele kapcsolatos történetek nehezen jutnak az eszembe, talán túl sokáig tartottam az emlékezetemben őket, és emiatt koptak meg, bár nem tudom…most nagyon semmit sem tudok.

Hárman maradtunk a szobában: a test, a halál és én. Nem tudnám eldönteni, hogy hármunk közül melyikünk a valóságosabb. Itt szakadt meg előttem kilenc évtized, s egy szavam sincs, amely illene az alkalomhoz. Egyáltalán van olyan, ami ideillik? Azért megkérdezném a Jóistent, hogy ha már ennyi évet adott neki, akkor miért bántotta ezalatt oly gyakran? Megvárnám a választ, habár nagy a valószínűsége annak, hogy én is leszek vagy kilencven, mire feleletet kapok.

Ő vajon kérdezett az Istentől valamikor valamit?

És a válaszba halt volna bele?

"Mi az élet értelme?" – kérdezném és bumm, meghalok, "hát ez" - mondaná Ő, én meg pislogni sem tudnék, hiszen a halottak nem pislognak, szóval csak mereven bámulnék a semmibe, de legalább tükröződhetne rajtam, hogy én már tudom, mi az értelme az életnek, csak nem mondhatom el senkinek.

Jól ki van ez találva! Merjél csak kérdezni barátocskám!

A Pallas Nagy Lexikona szerint a halál az élet végleges megszűnése, pont. Mit is lehetne ehhez hozzáfűzni még úgy, hogy itt állok vele – tudniillik a halállal – szemben? A magyar ember sajátságosan viszonyul az elmúláshoz, hiszen mindig is közel állt hozzá, mondhatni résen kellett lennünk, hogy el ne múljunk, úgy kollektíve mindannyian, mert csak vissza kell tekinteni az eltelt körülbelül 1100 évre, na hányszor elmúlhattunk volna, ugye?! És amikor az emberfia (szándékosan kis e-vel) már azt gondolja, hogy nincs semmi baj, sínen vagyunk, a lelkem is ápolt, erre a pénztárnál állva a halál hív telefonon, közvetve, hogy találkozni akar velem. Mert ugye én nem akartam látni, de ez persze nem kívánságműsor, itt nem repül a pöttyös labda…

Megint elkalandoztam.

Nem mozdul.

Nincs semmi.

A semmi van.

A falon lévő képen ő áll, esküvői ruhában. Úgy tűnik, mintha saját magát nézné, komoly a tekintete, legalábbis egy esküvői fotózáshoz képest komoly. Nem tudom, hogy az 1940-es években hogyan esküdtek, biztos akkoriban mindenki mérges volt a világháborúra, vagy csak fényképezés közben meglátott egy szemtelen legyet, ami a melegben éppen az asztalon hagyott piskótára készült tojni, bocsánat, illetni, végtére is esküvői fotózáson vagyunk és az alany pont magát nézi a falról, ahogyan meg van halva.

Komoly. De kinek lenne kedve ilyenkor mosolyogni?

Lassan mennem kellene, kezd fáradni a lábam, meg a sör is felmelegszik a szatyorban. Itt már nincs mit tenni.

Ez az ember meg van halva.

Én meg indulok, legalább még élek, mormogom magamban, visszanézek egyszer még, de semmi, nincs változás, minden úgy van, ahogy volt, ahogy az elmúlás hagyta.

Csendben nyugszik tovább, örökre…