Nem kell mindig jól járni

Arra gondolni, hogy másoknak sokkal kényelmesebb és könnyebb az életük, talán a leghaszontalanabb időtöltés a világon. Űzzük a boldogságot, kényszeredetten loholunk utána, mintha minden egyes apró mozzanata az életnek ettől függne, de észre sem vesszük, hogy miközben a nyelvünket lógatva próbáljuk utolérni az áhított állapotot, aközben az egész élet, sőt az egész nagybetűs ÉLET elillan mellettünk, és nem vár ránk, mert nem az a dolga, hogy megálljon bárki miatt is, neki mennie kell, mozgásban kell lennie.

Áltatjuk magunkat, hogy mindig van hova fejlődnünk, csak több akaraterőre és jobb elképzelésekre van szükségünk, hogy majd tanulunk a hibáinkból és akkor legközelebb majd jobb lesz, majd jobban fogjuk venni az akadályokat, könnyebben átvészeljük a nehéz perceket, de semmi sem lesz ezekből, mert mindig belelépünk ugyanabba a pocsolyába, mindig belebotlunk ugyanabba a kőbe, még ha másnak tűnnek is az adott pillanatban. Egyetlen dolgot nem vagyunk hajlandóak megfogadni – nem kell mindig jól járni. 

Ez lenne a kulcsmondat.

Persze nem tetszik nekünk, hiszen a maga csupaszságában elénk tárja azt a visszataszító valóságot, amelyet semmiképpen sem akarunk elfogadni, vagyis hogy esendőek vagyunk, azok voltunk és azok is maradunk. Pedig mennyivel könnyebben menne minden, ha olykor legyintenénk egyet, s azzal nyugtáznánk a történéseket, hogy "hát ez is megtörtént velem, ezt is megtapasztaltam, ezzel is több lettem, még ha első látásra nem is olyan szimpatikus ez a tapasztalat".

Ez a világ nem olyan, mint amilyennek mi szeretnénk, hogy legyen, és nem is tudunk mindent megtenni azért, hogy olyan legyen, viszont el tudjuk fogadni ezt, és ahhoz, hogy elviselhető legyen a helyzet, ezt bizony el is kell fogadni.