Szomjas a magyar

Az a helyzet, hogy minden arra vezethető vissza, amit éveken át rendszeresen csinálunk, legyen az jó vagy rossz. Ez amolyan földi evidencia, evilági alapértelmezettség, tovább nem is kell magyarázni. 

Maga az alkohol egyébként irtózatosan nagy mágus, olyan dolgokat hoz ki az emberből, amit a poharat markolászó alany addig nem is sejtett volna magáról, elképzelni sem tudta, hogy magában benne milyen hajlamok szunnyadnak. 

Volt egy időszak, amikor jó volt fogni a poharat, amikor kellemes hangulata volt a már délelőtt elkezdett kocsmázásnak, mert éppen aznap meg másnap az égvilágon semmi dolgom nem volt, a söntésnél megfelelő társaság verődött össze és annyi pénz is volt nálam, amennyi egy berúgáshoz elég volt úgy, hogy se kölcsönkérni, se felíratni ne kelljen semmit. Ilyenkor mindig jobban csúszott a sör meg a tüske, valahonnan tudták, sejtették, hogy az a nap az övék lesz, róluk fog szólni. 

Az agglegény már csak ilyen, szeret maga rendelkezni az idejével, előnyben részesíti a szabadság állapotának hosszútávú fentartását, ez leggyakrabban úgy manifesztálódik mifelénk, hogy amikor nem dolgozik a legény, akkor iszik. Ez a megfejtés, ilyen egyszerű, nem kell hozzá az egzisztencializmus vagy a nihilizmus mélységeit serényen magunkévá tenni, elég ide némi saját tapasztalat és pár ropogós ezres. 

Akkor volt az igazi, amikor a kocsmában még vágni lehetett a füstöt, mert mindenki szakmányban szívta-fújta a cigarettát, nem is számított valódi klubtagnak az, aki a könyöklőt bagó nélkül támasztotta. Volt valami diszkrét bája ennek is, hiszen így kevésbé volt érezhető, ha valaki aznap (is) kihagyta a fizikai megtisztulást, vagy éppen elfelejtette rendesen levakarni a trágyát a csizmatalpról, szóval itt mindenki egyenlő volt, se büdösebb, se illatosabb, Marx boldogan csapkodhatná tenyereit a combjaihoz, hogy lám, valahol, valamiképp mégiscsak megvalósul az ő vágyálmainak utópiája, az egyenlőség. 

(Az író most átható tekintettel azon gondolkozik, vajon az imént említett úriember tényleg erről ábrándozott volna, vagy sem, de huszonhárom évvel a huszenegyedik század kezdete után már úgy véli, ez nem is annyira fontos, ezért az író megigazítja szemüvegét és megkeresi a fonalat, amely az előbb kicsúszni bátorkodott ujjbegyei alól.)

A kocsmában még a legcsúnyább ember is elkel, még a legházsártosabb pultosnak is keresik a kegyeit, nincs az a bibircsók, amely ne görbítené mosolyra a delikvens ajkait, nincs az a pokróc mentalitás, amelyet 4 sör plusz a tüske ne tudna figyelmen kívül hagyni. Még akkor is udvarolnának a kiszolgálónak, ha az nő létére nagyobb szakállal bírna és messzebb tudna köpni, mint a tőkét ritkán látott bort kortyolgató ex-közmunkás, aki felváltva ábrándozik csillogó kommunista tekintettel hol a pohárra, hol pedig az egyre szépülő kocsmárosra! Hiába no, a szív útjai kifürkészhetetlenek, nem tudjuk, mikor és kibe akad bele Ámor nyílvesszeje, a magyar nép amúgy is ravasz, sokat tapasztalt, látott már varjút karón, csak úgy nem lehet kizökkenteni a testi-lelki stabilitásból. A magyar kocsma tudniillik a Világegyetem egy olyan misztikus, titokzatos ámde annál csodálatosabb szeglete, hogy azt már századok óta próbálják értelmezni és feltérképezni, eleddig azonban nem jártak sikerrel a kutatók, pedig becsületükre legyen mondva sokan voltak, sokat ittak! A krimó - mert így is becézgetik - olyan páratlan hely, hogy ott bizony még a baktérium és a vírus sem marad meg, s hogy ez vajon miként lehetséges, az diadalittasan vonul ama rejtelmek nemes társaságába, mint például a Loch Ness-i szörny, a földönkívüliek, vagy a lembergi csodarabbi vajaskenyere.

Szóval az élet szép, a madarak csicseregnek, a fák lombja lágyan keringőzik a tavaszi szellő karjaiban, az ég kék és az italbolt tele van, mint mindig. Biztos pont, mert ugyebár inni kell, a magyar meg kivált szomjas fajta, elvégre a zord sztyeppéről származunk, ott viszont a levegő is nehéz, a pofonok is csattanósabbak, a kések is élesebbek, mint bárhol máshol ezen széles világon, így amikor nem hátrafelé nyilaztunk a lovon ülve, akkor éppen az alkoholkészítés rejtelmeit kutattuk. S hogy dicső nemzetünk ebben mennyire élen jár, s milyen komolyan vesszük ezt, hát csak át kell nyálazni az idevonatkozó felméréseket, azokból azonnal látszik, hogy a magyar az bizony szeret inni, és nem feltétlen vizet, vagy málnaszörpöt. 

Még mielőtt elkeseredve azon sopánkodnánk, hogy milyen szerencsétlen hobbink van nekünk, illik elolvasni egy nem olyan régen megjelent írást, mely szerint már az ősember is hajlamos volt az erjedtebb gyümölcs után ácsingózni, egyrészt édesebb is, másrészt pedig a felszabaduló alkohol a szervezetében éhséget idézvén elő arra serkentette csekély értelmi képességekkel rendelkező felmenőnket, hogy egyen, s ha hirtelen nem volt mit, hát vadásszon, halásszon, gyűjtögessen, esetleg palacsintát süssön. Namármost a szerző következtetése szerint evvel a metódussal megboldogult emberőseink nem csak a konyhaművészet kezdetleges gyakorlatát igyekeztek meghonosítani, hanem szellemi potenciáljuk is egyre tágult, új horizontok nyíltak, vagyis a másnapos éhségérzet nemhogy rombolta volna a gyerekcipőben járó szürkeállományt, hanem éppen ellenkezőleg, serkentette azt! 

S mivel a Földön az egyik legszomjasabb nép a magyar, hát büszkén mondhatjuk, hogy mi csak az evolúciós kényszer alatt cselekszünk, amikor iszunk, pontosan azért, hogy fejlődjünk, megdicsőülve emelkedjünk minél magasabbra Darwin apánk tiszteletére, ki ennek a hírnek hallatán fürjtojás-nagyságú könnycseppeket morzsol el szemei alatt valahol a Mennyek Országában.