Magányos Ádám dilemmája

Alapvető állítás, hogy az ember bűnös, ezen nincs mit szépíteni, magyarázni, ha valaki érez magában egy szemernyi vallásosságot - lehetőleg keresztényit - akkor ezt nem csak elfogadja, de hiszi és vallja is.

Hiába no, ezek ilyen komoly dolgok.

A Teremtő egy vasárnapon nyugtalanul sétált fel s alá a folyosón és a körülötte élő arkangyalok meg sem mertek mukkanni, még gondolni sem volt bátorságuk, a főnök azt is meghallja, itt nincs titok kérem, ez nem az a munkakör, ahol még egyszer előfordulhatna egy olyan skandalum, mint ami néhány százezer eónnal korábban történt ugyanis, azzal a kedves fényhozó angyallal, aki aztán annyira megrészegült az isteni fénytől, hogy magát is beleképzelte a teremtés közepébe, aztán meg az Úristen helyére akarta tenni magát, de az már ugye nagyon sok lett volna, ezért inkább elkezdte kritizálni elölről és hátulról, széltében és hosszában az egész mindenséget, ami persze az Atyának nem volt kedvére. Szóval a helyben maradt arkangyalok némán figyeltek a sötétbarna ajtófélfának támaszkodva, olykor a szépen fehérre meszelt falat bámulták, majd vártak türelmesen, hátha megszólal az Úr, mond valamit, de az is elég, ha rájuk tekint.

• Mi legyen ezzel az emberrel? - kérdé a Teremtő Atya, s hangjára menten vagy ezernyi angyal termett ott mögötte és mellette, szépen sorban igyekeztek választ találni a kérdésre.
• Drága Uram - szólal meg elsőként Uriel - miért oly aggodalmas most fénylő orcád?
• Ehh, hagyjál! Látom Káin gondolatát, vágyait, álmait és semmi jó nem fog belőlük megszületni. - dohog az Isten, szomorúan, mint egy csalódott szülő, aki teljesen tehetetlenül vergődik a harag és a szeretet érzései között, melyeket egyetlen gyermeke iránt érez.

Senki sem érti, hogy mindazok után, ami a Kertben történt, hogyan lehetséges még az, hogy a Teremtő ennyire bízik a teremtményeiben. Senki sem tudja megérteni, hogy Éva és Ádám miért élhet még szabadon a Földön, miért nem történt velük is az, ami a többi, ezt megelőző teremtett világokkal, vagyis, hogy ami nem sikerül, azt kidobni kellene, nem pedig megőrizve abban bízni, hogy egyszer majd megjavul. Mert nem fog. Megjavulni.

"Én igazán igyekszem, de a helyes utat nem lelem, pedig akárhogyan igyekszem is, mégsem találok rá. Létezik vajon helyes út?" - morfondírozik Ádám, amikor Éva éppen a lányaival bogyókat gyűjtöget az erdőben, s fiait elküldte dolgozni. Így jó neki, egyedül, nosztalgiázhat, mert büntetésének része, hogy emlékezzen mindarra, amit elveszejtett.

(Közben meg az író elhatározza, hogy nem ír a füzet bal oldali lapjaira, mert egyrészt az a jegyzetek helye, másrészt pedig olyan elegáns. Aztán majd' két perccel később összevonja szemöldökét, s elhatározza, hogy az ezt megelőző elhatározását kidobja a fenébe, írni kell minden oldalra, mert a füzet így teljesíti be küldetését. Az oldalak azért vannak, hogy betöltsék őket a szavak! Író még azt sem képes eldönteni, hogy elegáns-e, vagy sem, azt sem tudja, hogy mit akar, 43 éves, szóval, ha félidőben van, az nagyon jó, ha meg nem, akkor úgyis mindegy.)

Ádám gyakran vágyakozik vissza a Kertbe, szerette művelni a földet, gondozni a növényeket, kergetni a banánt lopó szemtelen főemlősöket, aztán kifulladva térdre esni s őrült módjára nyelni a patak elképzelhetetlenül finom vizét. Mert akkor még egyedül volt, mármint emberi minőségében, és nagyon élvezte, nem volt senki, aki nyaggatta volna, hogy azt a cikkcakkos levelű bokrot ne oda ültesse, hanem amoda, hogy a húst jobban tisztítsa meg a zsírtól, és hogy ne felejtse el maga után lehúzni a kókusztejjel öblítő budit. Az volt ám az igazi paradicsom!

Ha Isten kitalált valamit, akkor ő megcsinálta, munkaidejébe belefért, túlórázni nem nagyon kellett, meg különben is erős volt a szakszervezeti ütőkártya, az angyalok majdnem mindenben segítettek neki, amikor ráértek persze. Azt a bizonyos fát is elkerülte, részint, mert otrombán görcsös volt és büdös, részint pedig azért, mert a főni azt mondta, vele pedig nem ellenkezünk, benne van a szerződésben.

Aztán jött a nő, és megváltozott minden. A nő szép, a nő pajkos, a nő okos, a nő rafinált, a nő kíváncsi, a nő eléri, amit akar. És ő, mármint a nő, akart is. Pont AZT a gyümölcsöt, mert a lábatlan kígyó, aki randaságát ellensúlyozandó meg lett kímélve a lábszagtól, addig-addig susogott a nő fülébe, míg az meg Ádám fülébe, hogy történt, ami történt, ezt a sztorit mindenki ismeri, és most ott tartunk, hogy Ádám ezen ábrándozik.

"Végtére is - gondolja magában - minek lett odatéve az orrom elé az a rettentően ocsmány fa, ki a fene érdeklődik a tudás után, amikor sokkal kényelmesebb a bölcs nemtudás, mindenféle ismerettől való elegáns távolmaradás?"

"Miért kellett engem megkísérteni? Tudta, hogy elbukunk, akkor pedig mi értelme volt az egésznek? Nem lett volna egyszerűbb, ha rögtön kihajít minket a Kert melletti csalitosba, adva néhány szerszámot, hogy boldoguljunk? Most állandóan a férgek rágnak meg a tetvek csípnek, az asszony is bűzölög, meg én is, oda a romantika, nincs már vonzereje a napnyugta színeinek!"

Persze ez nem az a hangulat, amit a jólelkű jámbor hívő olvas a Könyvben, vagy hallgat vasárnaponként a templomban, nyilván ez egy alternatív változata a történetnek, aztán mindenki hozzátehet vagy elvehet ebből azt és annyit, amit és amennyit akar, vagy mer.

(Az író most elbizonytalanodott, vajon nem fog-e kikerekedni valamiféle ellenállás az írottakkal kapcsolatban. Azon aggódik, hogy a klérus mosolyogni fog-e rajta - az írottakon -, vagy pedig vaskalitkába zárva elsüllyeszti egy barlang mélyére, ahol csuklyás torzszülöttek fogják kínozni éjjel, aztán meg nappal is, míg a Teremtő magához nem szólítja őt. Az író úgy gondolja, hogy ezt a kockázatot illik vállalni a civilizált huszonegyedik században.)

Ha nagyon komolyan vesszük, akkor az egész életünk egy büntetés, harc a lehetőségekkel, önmagunkkal, ritkább esetben másokkal, de leginkább Istennel. S hogy mindez ne legyen elég, mi emberek tovább bonyolítjuk a körülményeket azzal, hogy feleslegesen okoskodunk, műveltségnek látszó tájékozatlansággal türünk-zúzunk a világban, mint az a képzeletbeli elefánt.

Ádám hirtelen rájön, hogy semmit sem ért a világból, és különös módon megnyugszik. Jobb ez így, gondolja.

Nem baj az, ha elsőre nem tudjuk kirakni a Rubik-kockát.