Isten és a rossz 2.

A Teológiai Szótár szerint az a bűnös, aki rosszat tesz, és Ádám is ilyen volt, tudatosan és szabadon szembeszállt Isten parancsával.

"Szabadon" – ízlelgessük ezt a szót.

Ádám és Éva olyanok akartak lenni, mint Isten, tudói a jónak és a rossznak, birtokolni akarták ezt az ismeretet, ki tudja miért, mi szükségük volt az Édenben erre, mégis engedtek a kígyó csábításának. Ez a történet így eléggé plasztikus, a korabeli emberek szintjén magyarázza el a redaktor, hogy mindaz a rossz, ami történik vele, az nem másért van, hanem mert az első emberpár (és persze legfőképpen Éva) engedetlenül viselkedtek, tehát a lényeg az, hogy a későbbi ember ez ellen semmit sem tud tenni, legfeljebb csak fohászkodni tud a Teremtőhöz, bízva annak jóindulatában. 

Nos, ez annyira nem megnyugtató.

Tulajdonképpen arról lehet szó, hogy Isten a kezdetek kezdetén szabadjára engedte a Fejlődést, teremtő aktusainak legfontosabb attribútuma a szabadság, s a Fejlődés is szabadon, korlátok nélkül halad a maga útján, ebben a folyamatba éppen emiatt nem csupán jó dolgok jönnek létre, hanem mivel maga a Fejlődés határtalan és szerteágazó, ezért olyan próbálkozásai is lehetnek, amelyek hosszútávon nem bizonyulnak életképesnek, ezért az életfa azon mellékága vagy kihal, vagy pedig átalakul. Létrejönnek továbbá olyan hibás ágak is, amelyek tovább képesek fennmaradni, mint azt az ember gondolná. Itt nem feltétlenül fizikai variánsokról beszélek, hanem lelki-szellemi lehetőségeket is figyelembe kell venni és komolyan kell számolni velük.

Kezdetben az Úr meghatározott egy normarendszert, egy morális szabályzatot, s ha a teremtmény ehhez tartja magát, akkor semmi bántódása nem eshet, örökké élhet nagy boldogságban és kényelemben a Paradicsomban Isten oltalma alatt. Viszont a teremtő nem szándékozott olyan teremtményeket alkotni, amelyek "robotként" viselkednek, hiszen akibe eleve belekódolja, hogy higgyen benne és engedelmeskedjen neki, az a hit és bizalom nem valódi, az inkább mesterkélt, értéke nulla. Tehát a teremtmények megkapták a szabad választás ajándékát, önállóan dönthetnek sorsuk felől és szabadon megválaszthatják, hogy milyen körülmények között óhajtanak élni, persze ennek szerves része az is, hogy a bukás, a szenvedés és a büntetés a jutalma bizonyos döntéseknek. A teremtmény – jelen esetben az ember – él is ezzel az adománnyal, élvezi önállóságát, de megszeppen, ha szankcionálják azért, amit csinál, amikor átlép egy bizonyos határt.

Szóval így szólt az Úr (feltételezésem szerint): "Ezen szabályokat ha betartod, bántódáson nem esik, de tudd meg, ha áthágod őket, tetted nem marad következmények nélkül!" Káinnak is elmondta ugyanezt, "vigyázz, a bűn az ajtód előtt áll, de te uralkodhatsz felette", ám Ábel testvére nem akart uralkodni felette, győzedelmeskedett benne az emberi, a valódi emberi attitűd, jelen esetben irígység, emiatt történt mindaz, amit leírtak. Persze gondolhatjuk azt is, hogy Isten irigy és féltékeny volt, azért akarta megtartani magának a jó és rossz tudás hatalmát, valójában itt nem erről van szó. A lényeg, hogy mindaz, ami a világban van és rossz, az szervesen tartozik ehhez a világhoz és az emberhez, mert mindaz egy emberi döntés eredménye, semmi más.

Amikor egy helyzetben benne vagyunk, s döntenünk kell, akkor a lehető legjobb tudásunk szerint igyekszünk dönteni, a pillanat az, ami valójában létezik, s mikor meghozzuk a döntést, akkor életünk egy bizonyos irányba kezd el folytatódni tovább. Hogy ez az irány jó-e vagy rossz, még nem tudjuk, de később kiderül. Ha rossz, akkor órákig törjük a fejünket azon, hogy miért úgy döntöttünk, ahogy, az egy hiba volt, egy rossz döntés, de valójában csak később válik hibává, bűnné, az adott pillanatban, amikor cselekszünk, még nem az, legalábbis nem mindig (akkor persze igen, ha tudatosan rosszul ítélünk, cselekszünk). Volt választási lehetőségünk – mindig van –, és mi döntöttünk. Annak lesz egy következménye, s nekünk ahhoz kell alkalmazkodni, de ez nem jelenti azt, hogy képtelenség a jó irányba terelni a sorsunkat. Akkor is lehetséges ez, amikor nem tűnik úgy.

A rossz is egy döntés következménye, nem pedig Isten alkotása. Ha tevékeny részünk van a Fejlődésben, vagy ennek egy alkotóképes és fontos része vagyunk, akkor hibáink kijavíttatnak, bűneink megbocsáttatnak, persze a mi közreműködésünkkel.

Azonban nem biztos, hogy van befolyásunk mindenre, ami velünk történik. Példa erre egy hívő és békés pár, de egy elvetemült gonosztevő elveszi a kisgyermekük életét. A pár rászolgált vajon erre? Megérdemelték ezt a veszteséget? Isten közbeavatkozhatott volna? 

Nem, nem és nem.

Az első kettő válasz egyértelmű, a harmadik magyarázatot kíván.

Ha ennek a párnak megmenti a gyermekét a beavatkozással, akkor később minden egyes emberi életet meg kell mentenie, amelyik indokolatlanul és ártatlanul érne véget, viszont ez felborítana mindent, Isten mélyen belenyúlna a teremtésébe és súlyosan korlátozná az emberi lét szabadságát.

A hívők a Mennyek Országában találkoznak és örökké együtt élnek majd. Tudom, hogy nem túl kielégítő válasz, az ateisták számára meg egyenesen a vörös posztóval ér fel, de a hit területén más, jobb magyarázatot nehéz lenne adni.

(aki pedig nem hisz Istenben és az őt ért veszteség kapcsán mégis az Urat kárhoztatja, nos az finoman szólva is visszatetsző és ellentmondásos – hogyan veheti el tőlem a szerettemet egy olyan Isten, akinek még a létezésében sem hiszek?)

Mivel az emberek egymás mellett élnek, ezért elkerülhetetlen az, hogy jó és rossz emberek éljenek közel a másikhoz, ennek ugye meg egyszerű következménye az, hogy valamikor, valahol valakik konfrontálódnak, jelen esetben úgy, hogy a rossz ember a jó embertől elvesz valamit, ami annak fontos volt.

Jézus azt mondaná, hogy nyújtsd felé a másik orcádat is, de ugye ki tenné ezt meg manapság?

(folytatás következik)