Esterházy Péter (1950-2016)

Őt manapság nem lehet megkerülni, ha igényes, posztmodern műveket keresünk, sőt, Magyarországon az utóbbi ötven évben a szépirodalom egyik szinonimája volt a neve.

Az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba hazai viszonylatban korszakalkotó, úgy mint korszakhatár is egyben, a Harmonia caelestis pedig olyan olvasásélményt nyújt, mintha az ember egy sebesen galoppozó versenylovon ülne gyeplő nélkül, nyereg nélkül – a lendület elkapja és ő meg azon fáradozik, hogy tartsa a tempót, próbálja irányítani a történetet s önmagát, de ez utóbbi kísérlet sehogyan sem jön össze. Bár ennek a könyvnek háromszor futottam neki, az első rész volt az, amelyik megakasztott, a második rész hihetetlenül szórakoztató volt elsőre is.

Egyszerűen óriási.

Családtörténet, kicsit másként, kicsit máshogyan.

Két évvel később megjelent a Javított kiadás című kötete, amely egy hihetetlen mély belső harcot, szenvedést tár elénk – a két regény között eltelt időben kiderült, hogy édesapja a III/III beszervezett ügynöke volt hosszú éveken keresztül. Nos, az új könyv nincs híján keresetlen szavaknak és ezeket mégis eltűrte valahogyan a nyomdafesték. Itt már más színezete van a belső hangoknak.

Esterházy nem csak zseniális író volt, hanem kiváló előadó, műveit gyakran olvasta fel közönség előtt, ezeket az előadásokat fantasztikus hallgatni!

Kell hozzá érettség, fantázia, nyitottság, rugalmasság és persze kellő humor is, de a fáradozásainkért maradéktalanul kárpótol bennünket a szerző!