Az ítélet angyala: az Ezékiel 9,1-11 exegézise

Bevezetés

Ezékiel próféta az egyik legjelentősebb alak a babiloni fogság időszakából. Működése, elhívásának körülményei, könyvének egységessége mintha kiemelné a próféták közül, a modern judaizmus atyjaként szokás emlegetni.[1]

A választott szakasz a teljes 9. fejezet, mely Jeruzsálem városának pusztulásáról szóló látomását beszéli el, ennek a szövegnek az értelmezését tűztem ki célul a könyv többi szakaszának, továbbá Ó- és Újszövetségi igehelyek és neves biblikus munkák tanulmányozása segítségével.

Ezékiel próféta

A könyv a Kr.e. VII. - VI. század eseményeinek hatására, egy isteni meghívás következményeképp íródott. Nabukodonozor babiloni király célja az volt, hogy az egész Közel-Keletet az ellenőrzése alá vonja. Az új babiloni birodalom négy ízben hurcolta fogságba Júdea lakóit, először Kr.e. 605-ben, majd Kr.e. 597-ben elfoglalta Jeruzsálemet, majd a vezető réteget Babilonba vitte fogságba, a nép más része viszont otthon maradt. Tizennégy időpontot tartalmaz a mű, ezek nagyvonalakban kronologikus sorrendbe hozhatók a kor történelmi eseményeivel. Az asszírok és babilóniaiak szokása szerint a fogságba hurcoltakat eleinte kényszermunkára használták fel, például nagyobb építkezéseknél. Ebből az időből származhat az a keserű, ámde nagyon szép 137. zsoltár, amely a fogság keserveit örökíti meg.[2]

Az ekkoriban deportáltak között találjuk Ezékielt. Neve héber nyelven kiejtve a "Jehezkél", vagyis az "Isten erősítse meg" jelentést hordozza. Származását tekintve pap volt, bár nem tudjuk, hogy Jeruzsálemben teljesítette-e papi szolgálatát, mindenesetre gondolkodásmódjában felfedezhető a papi vonás.[3] Teológiája megfelel a papi iratok teológiájának: Isten legfőbb és legszembetűnőbb tulajdonsága a szentsége, nem csak erkölcsi szempontból, hanem léte szerint, metafizikai értelemben is.[4] Jahve nevének szentségéért bőkezűen osztogatja ajándékait az üdvösség érdekében, és bár Izrael hűtlen lesz, mégis istene marad, mert összetartoznak, tartja magát az ősatyáknak tett ígéretéhez.

Ezékiel azt állítja, hogy 593-ban kezdi meg működését[5], legutolsó próféciája 571-re esik. Szemben áll Cidkijával, egy erősen istenközpontú alternatívára tesz javaslatot, hogy a közösségnek hűségesnek kell maradnia a vallási szokásaihoz.

Ezékiel jövendölései sokkal bőbeszédűbbek, mint a korábbi próféták jövendölései - az egyén felelős az elkövetett bűnéért, továbbá Isten kegyes szándéka az, hogy a szövetséget Izraellel helyreállítsa.[6] Pontos információt ad arról, hogy milyen élményekben és prófétai látomásokban volt része, így összhangban van Zakariás próféciájának első részével (Zak 1-8.). A próféta a Kebar folyó mellett tartózkodott, amikor isteni látomásban részesült - nagy forgószél jött észak felől, nagy felhő ereszkedett le a mezőre, mely lobogó tűzben égett és fényességben tündökölt. Négy élőlény alakja volt, négy arccal: ember, oroszlán, bika, sas (a négy evangélistát is ezzel a négy szimbólummal ábrázolják).[7]

A fogságban élő izraeliták úgy vélik, hogy atyáik vétsége miatt lettek deportálva, hogy nekik személyes felelősségük nincs ebben. Ezékiel ráébreszti őket, hogy a közeli visszatérés gondolata hamis, Isten ítélete és büntetése jogos az általuk elkövetett bűnökre.[8] Megtapasztalhatták Babilon nagyságát és hatalmát, ezért úgy vélték, hogy Jahve elhagyta őket, emiatt Marduk fényes kultusza felé fordultak. Izrael múltja során többször hűtlen volt Jahvéhez, ez a vétek most újra elkövettetett. Jeremiás is ugyanezt hirdette Jeruzsálemben (mármint a megtérést), Ezékielnél viszont már föltartóztathatatlan Isten büntetése.

A szöveg vizsgálatából kiderül, hogy megnevezi azokat a bűnöket is, amelyeket Izrael nem a múltban, hanem a jelenben is elkövetett, legfőképp a bálványimádást és a Jahve-hit tagadását. Vádolja Jeruzsálem vezetőit, Jojakint és Cidkiját, mert katasztrófába sodorták az országot, továbbá a prófétákat, akik Jahve nevében saját gondolataikat hirdették, s ezzel félrevezették a népet. Ezékiel szerint a bűn lényege az ember gőgjében van és hamis önbizalmában. A büntetés nem lesz egyetemes, tehát nem az egész világ fog szenvedni, csak a választott nép, mivel ők lettek hűtlenek Istenhez és a vele kötött szerződéshez - ehhez a büntetéshez Babilon az eszköz.

A könyv az első fejezettől a huszonnegyedikig az Izrael elleni ítéletet tárgyalja, a huszonötödiktől a végéig pedig biztató szavakat hangoztat és reményt ígér. [9] Ebből adódóan Ezékiel személyében is két szakaszt különböztethetünk meg: első időszakában főleg Jahve ítéletét hirdeti, míg a másodikban az üdvösség ígéretével vigasztal. Szemléletében közel áll a Pentateuchus papi hagyománynak tulajdonított szövegeihez, amelynek jellegzetességei megtalálhatók a próféta könyvében is - Ezékiel számára fontos a kultikus szentség, foglalkoztatja a Templom ügye.[10]

Ezékiel könyve szerkezetileg nagyobb egységekből áll, melyek egy-egy témát bontanak ki. Az első nagy rész az igehirdetés Júda és Jeruzsálem ellen (1-24), a másodikba a pogány nemzetek ellen szól (25-32), míg a harmadikban van szó az üdvösség ígéretéről (33-48). Ez utóbbi még két részre osztható, az üdvösség előkészítése (33-39) és az üdvösség megvalósulása (40-48) szakaszokra.

Jelenlegi alakjában nem Ezékieltől ered, bár a XIX. századig ez volt az általánosan elfogadott nézet. Ma már úgy látják a kutatók, hogy egy hosszabb szerkesztési folyamat része, mégis egységes mű, Kraetzschmar és Hermann szerint a mű Ezékieltől származik, de később átdolgozta ő maga és másvalaki is.[11]

A szöveg elemzése

A kilencedik fejezet tartalmilag szorosan kapcsolódik az őt megelőző és az őt követő fejezetekhez. A nyolcadik fejezet részletesen szemlélteti azokat a bűnöket, amelyek elkövetése miatt a kilencedik fejezetben eljön Jeruzsálem ítéletének látomása, a tizedik fejezet pedig elbeszéli, hogyan hagyja el a kerubokkal együtt Jahve dicsősége a Templomot.

Az első vers közvetlen folytatása a 8,18-nak, amelyben az Úr ígéretet tesz arra, hogy Jeruzsálemet elpusztítja. Jahve hangos kiáltással adja hírül, hogy elérkezett az idő, a büntetés végrehajtói kezében már ott a pusztító eszköz. A szövegrész párhuzamban áll a 2Kir 25,1-11 idevonatkozó részével, amely elbeszéli Jeruzsálem ostromát Nabukodonozor által, Sedékiás megvakíttatását s a templom fölgyújtását.

Megfigyelhető, hogy Jahve már nem természeti csapásokkal bünteti Izraelt, hanem más népeket is képes mozgósítani. Ezzel nyilvánvalóvá válik az Ő egyetemessége, mindenhatósága, hogy még a pogányok is az ő akarata szerint cselekednek, még ha tudtuk nélkül is. Ennek később nagy jelentősége lesz a vallásos élet szempontjából.

A 9,2-ből megtudjuk, hogy a Felső-kapu felől érkezik hat fegyveres férfi, talán angyalok, mindenesetre ők az isteni ítélet végrehajtói, továbbá érkezik velük egy gyolcsba öltözött férfi, oldalán íróeszközökkel. A gyolcsruha a papok viselete az engesztelés napján, az íróeszköz pedig a kiválasztottak megjelölésében játszik majd szerepet. Hasonló történik a Jel 8,2-6 verseiben is. Ott a hetedik pecsét felbontása után jelenik meg hét, veszedelmet hozó angyal, továbbá egy másik, aki az oltárnál áll meg, majd ezek által jönnek a pusztítások a Földre, mint isteni ítélet - mennydörgés, villámlás, földindulás, tűz- és jégeső.[12] A Kivonulás könyvében is pusztító angyalok jelennek meg Egyiptomban, melyektől a szemöldökfára vérrel festett jelek mentik meg a bent lakó kiválasztottakat.[13]

Annál az ércoltárnál állnak meg, amely a 8,16-17-ben leírt undok bálványozás színhelye. Ezen az oltáron kellett elvégezni égőáldozatokat, ételáldozatokat és hálaáldozatokat. A Káldi-féle fordítás és Károli Gáspár fordítása mint "ércoltárt" említi, ezzel szemben a Szent István Társulat fordítása "bronzoltárt" ír, a Magyar Bibliatársulat Újfordítású Bibliájában pedig mint "rézoltár" tesz említést róla.

A harmadik versben Izrael istenének dicsősége leszáll a kerubokról, melyek a jeruzsálemi Templom belső szentélyében voltak, a Szentek Szentjében. Hogy milyen is lehetett Isten dicsősége, azt jól érzékelteti az 1Kir 8,11 verse, mely szerint a helyiséget teljesen eltöltötte a köd, vagyis Isten dicsősége, s a papok sem tudtak benne megállni szolgálatukban. Jahve felhő (köd) alakban jelent meg Mózesnek is.[14] Az, hogy a dicsősége leszáll a kerubokról azt jelenti, hogy Isten elhagyja a helyet, amelyet megszentségtelenítettek a bálványimádattal.

A negyedik fejezetben utasítja az Úr a gyolcsba öltözött férfit, hogy Jeruzsálemben körüljárva jelölje meg azokat az embereket, akik nem vettek részt a bálványimádásban és a hűtlenségben, s emiatt megmenekülnek majd az isteni ítélet elől. A négy fordítás négy különböző jelzőt használ a jelre: a Káldi "tau" betűt említ, a Szent István Társulat a "kereszt", az Újfordítású Biblia "jelet" és Károli Gáspár a "jegyet" kifejezést használja. A tau, vagy tav a héber abc utolsó betűje, a görög omega megfelelője. A qumráni közösség hagyományai szerint a messiási közösséghez való tartozást jelentette.

A zsidóknál a tau soha nem jelentette a keresztet, a betű formája nem is hasonlít a keresztre, Krisztus korában viszont a tau-t kétféleképpen írták: + vagy x alakban.[15]

A megjelölés már korábbról is ismert, Jahve angyala Egyiptomban is megjelölte azokat a házakat, amelyekben a zsidók laktak s így azok elkerülték az Isten csapásait.[16] Védelmező jelet kap még Káin is, a testvérgyilkos, hogy senki se bánthassa.[17] A Jelenések könyvében is olvashatjuk a kiválasztottak megjelölését[18], ebben az esetben konkrét számokról és csoportokról van szó: Izrael tizenkét törzséből törzsenként tizenkétezer, tehát összesen száznegyvennégyezer ember fog megmenekülni. A kiválasztottak a homlokukon fogják viselni a Bárány és a Bárány Atyjának nevét, a pecsétet, amely jelzi, hogy hova tartoznak.

Érdekes viszont, hogy míg a Jelenések könyve szakaszai megpecsételt szolgákat említ, tehát férfit és nőt egyaránt, addig Ezékiel könyvében az Úr hol férfiakat említ, hol embereket. Férfiakat fordít a Káldi Biblia és a Károli-féle Biblia is, az Újfordítású és a Szent István Társulat kiadása az "emberek" kifejezést használja.

Az ötödik és hatodik szakaszban történik a kegyetlen büntetés leírása. Az Úr kiadja parancsát, mely szerint az angyalok végigmennek a városon, s akin nincs a védelmező jel, legyen az férfi, nő, gyermek és idős, mind meghal. Isten csalódását, haragját jól mutatja a külön utasítás: "a szentélyemnél kezdjétek"![19] Izrael bűne akkora, hogy Jahve senkinek sem kegyelmez - ahogyan a múltban Egyiptomban s majd a jövőben az Utolsó Ítéletkor, Jeruzsálemben sem menekül meg senki, jogos büntetését mindenki megkapja kivétel nélkül. Ehhez kapcsolódik a Krónikák második könyvének 36. fejezetében leírt történet, mely már a fogság után keletkezett, s a megtörtént eseményeket igyekeztek valós kontextusba helyezni.

Már nem közvetlen az angyalok az ítélet végrehajtói, hanem a hódítók, akiket Isten felhasznált népe megbüntetésére, amiért kigúnyolták, megvetették kijelentéseit, s nevetségessé tették prófétáit.[20]

A hetedik fejezetben is az öldöklés leírását olvashatjuk, itt a próféta megemlíti az Úr parancsát, hogy a már megfertőzött, meggyalázott templomot töltsék meg a hullák ezreivel, ezzel is érzékeltetvén, hogy az a hely már nem jelent semmit sem Jahve számára. A könyv 20. fejezetének 26. verse, továbbá a Zsolt 106, 37-38 részletesen alátámasztja a tárgyalt fejezetet, ezekből megtudhatjuk, hogy milyen bűnöket követtek el a zsidók: véráldozat ártatlan fiúkkal és lányokkal, az elsőszülötteket tűz felett vitték át egy pogány rítus szerint, mely talán valamely kánaáni bálványkultuszt idéz, de az Úr szerint gyermekeiket magának az ördögnek áldozták fel. A kánaáni népek bálványaitól már maga Mózes is óva intette népét. A Deuteronomiumban nem csak arról van szó, hogy a választott nép tagja ne kössenek szövetséget a kánaáni népekkel, vagy ne házasodjanak lányaikkal és fiaikkal, hanem utasítást is ad leigázásukra és iga alá vonásukra.[21] Jahve, az ősatyáknak tett esküjét csak úgy tudja megtartani, ha Izrael népe hű marad hozzá, távol tartja magát az idegenektől és a bálványoktól, továbbá csak Jahvét tiszteli.

A nyolcadik és kilencedik vers leírja, hogy az öldöklés véget ért, Ezékiel körülnézve sehol nem lát élőt, ezért nagyon megijed, leborul és hangosan kiált Istenhez, hogy megtudja, az Úr haragjában ki akarja-e irtani Izrael minden maradékát. Bár a próféta is tudja, hogy mekkora a nép bűne, amely Manasse uralkodásának idején vette kezdetét[22], mégis könyörög érettük. Jahve nem válaszol közvetlenül igennel vagy nemmel, hanem Izrael és Júda házának gonoszságával igazolja tettét s szörnyű ítéletét. A vér a gyilkosságokat és a pogány áldozatokat magyarázza, a pártütés az emberi gonoszságot és törvényszegést, amiért azt híresztelték, hogy az Úr nincs már közöttük, elhagyta őket, nem látja népét.

Hiszen ahogy Ézsaiás próféta is leírta, Jahve szőlője Izrael háza, és Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése.[23] Jeremiás próféta leírta, hogy az Úr már korábban is figyelmeztette népét, hogy térjen vissza hozzá, hagyjon fel a bálványok imádásával, Jeruzsálem ennek ellenére tovább folytatta bűnös életét.[24] Amint a 7. versben, úgy itt is bevezeti a kultikus bűnök és imádati formák sorába az erőszakot és a vérontást, amely az özönvíz-elbeszélés nyelvezetét tükrözi s hangsúlyozza, hogy a nép megszolgálta a pusztulást.[25]

A tizedik versben is Isten indoklását találhatjuk, melyben kimondja, hogy népe vétkeit zúdítja rájuk vissza, s mivel ők nem akartak letérni a rossz útról, vállalták szívük keménységét és gonoszságát, ezért Jahve sem irgalmaz, és nem könyörül. Az Ez 5, 11-15 versekben már előrevetített vádbeszéd folytatása ez, mely mondanivalójában, ha nem is nyílt formában, de benne hordozza egy későbbi, új szövetség reményét, ígéretét, amelyről Jeremiás próféta is említést tesz.[26]

A legutolsó versben megjelenik a gyolcsba öltözött férfi, oldalán az íróeszközzel, amellyel a kiválasztottakat megjelölte. Istenhez szól és jelenti: "úgy tettem, ahogy megparancsoltad nekem". Az ítélet végrehajtatott, bevégeztetett, a bűnösök megbűnhődtek, a kiválasztottak túlélték a csapásokat. Izrael népe keményen megbüntettetett azért, amiért sorsuk rossz pillanatait helytelenül értelmezték és azt gondolták, hogy Jahve elhagyta őket, nem figyel már rájuk.

Befejezés

Egyik prófétai könyv sem vet fel annyi kérdést, mint Ezékielé. Prófétai jövendöléseket egyesít a törvényről való elmélkedéssel, s Izrael legnehezebb és legdöntőbb szakaszában hirdette az igét.

Az olvasottak alapján világossá válik Jahve mindenhatósága, hatalma, nem csak a választott nép felett, hanem az egész emberiség felett is, beleértve a többi pogány népeket. Ezeket mind eszközül használja, ha arra van szükség, ha népe semmilyen más módon nem hajlandó mellette maradni és tisztelni őt. Jahve a történelem ura, minden apró mozzanat az ő dicsőségét szolgálja, az ő akarata szerint megy végbe.

Ezékiel könyvének talán ez az egyik legfontosabb mondanivalója: még ha a nép, vagy az emberiség nagyobb része hűtlen is lesz, mindig lesznek kiválasztottak, akik átvészelik a nehéz időket és a végén meglátják majd Isten országát. Ez méltó előképe János Jelenéseinek, s az egész keresztény eszkatológiának is.

Irodalomjegyzék

• Biblia - Az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése (magyarázó jegyzetekkel), Magyar Bibliatársulat, Budapest 2007.
• Radó Polikárp: Az Ószövetség története a Szentírás alapján, Szentírás-egyesület, Budapest, 1937
• Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése, Szent István Társulat, Budapest, 1986
• Diós István (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon, Szent István Társulat, Budapest, 1997
• Brown-Fitzmyer-Murphy (szerk.): Jeromos Bibliakommentár, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2002

[1] Jeromos, 474.

[2] Radó, 241.

[3] Biblia 939. (bev.)

[4] Rózsa H. 452.

[5] Ez 1,2

[6] Jeromos, 476.

[7] Ez 1,4-10

[8] Rózsa H. 436.

[9] Jeromos, 473.

[10] Rózsa H, 441.

[11] Rózsa H. 452.

[12] Jel 8,5-9

[13] 2Móz 12,23

[14] 2Móz 20,21

[15] Magyar Katolikus Lexikon

[16] 2Móz 12,13

[17] 1Móz 4,15

[18] Jel 7,3

[19] Ez, 9,6

[20] 2Krón 36, 16-17

[21] 5Móz 7,1-5

[22] 2Kir 21,16

[23] Ézs 5,7

[24] Jer 18,11

[25] Jeromos, 486.

[26] Jer 31,31