Az erkölcsi relativizmus, mint etikai probléma keresztény nézőpontból

Bevezetés

Az etika, mint tudományág tevékenységéből adódóan a gyakorlati filozófia kategóriájába tartozik. Az emberi cselekvés önmagában értékes, hiszen meghatározott értékjellege van, ez alapján beszélhetünk morális-amorális, erkölcsös-erkölcstelen cselekedetekről.[1] A keresztény (katolikus) kultúrkör egyértelműen vallja az abszolút erkölcsi értékek létét és létjogosultságát, azonban néhány évtizede az erkölcsi relativizmus egyre nagyobb teret hódít a világon, egyrészt a vallás merevnek tartott rendszere, másrészt a relativizmus "relatív" és kényelmesnek tűnő elvei miatt.

Az erkölcsi relativizmus nem járható út

Az etika kapcsán szokás beszélni az ethoszról, mint szokásról, az éthoszról, mint jellemről és a morálisról, vagy moralitásról, amely a cselekvés tisztán lelkiismereti jellegét tartalmazza függetlenül attól a tartalomtól, amely a cselekvést motiválja. Ezzel szemben az etikus illetve az erkölcsös már tartalmi szempontot rejt. Döntéseinkben illetve tetteinkben akkor meghatározó az erkölcs illetve az etika, ha azokat szabadon cselekedjük. A szabadság adódhat kívülről, amikor külső kényszer nélkül tehetjük azt, amit akarunk, s adódhat belülről, amikor a cselekvés mozgató elve magában a cselekvőben van. Egy cselekedet ellenben csak annyiban önkéntes, amennyiben magának a cselekvő személynek a szelleme határozza meg.[2]

A keresztény embernek nyilvánvaló, hogy Isten akarata és törvénye olyan mértékben kötelezi a lelkiismeretet, amennyire valaki saját lelkiismeretével felismeri Isten tekintetét és akaratát - Isten az, aki objektív, mindenre kiterjedő alapelveket nyújt nekünk, miáltal szilárd útjelzőként szolgál, ellenben a relativista világképpel. A lelkiismeret egy abszolút szempont (Isten) jelenléte egy véges lényben (ember).[3] Ezzel szemben az erkölcsi relativizmus azt állítja, hogy semmilyen abszolút törvény nincs, csupán külső tényezők (élettani összetevők, kultúra, társadalom) eredménye az erkölcs.

S ez mindenekelőtt változik, szubjektív és egyéni, vagyis az erkölcs relatív az időhöz, relatív ahhoz, amit mi szubjektívan gondolunk és relatív az egyénhez - ahány ház, annyi szokás.

A relativizmusban a cselekvés normái lényegükben állandóan változnak, viszont hiba, hogy az erkölcsöt konkrét magatartási szabályokra szűkíti. Nem ismeri fel, hogy vannak alapértékek is, amelyek elválaszthatatlanok az emberi természettől.[4] Az Evangelium Vitae enciklika óva int ettől - "vannak, akik szerint az erkölcsi relativizmus a demokrácia föltétele, mert csak így biztosíthatják a toleranciát, míg az objektív és kötelező erkölcsi normák tekintélyi uralomhoz és intoleranciához vezetnek. (Ezzel ellentétben) a közjó és az emberi jogok alapja nem lehet többségi vélemény, hanem csakis egy objektív erkölcsi törvény".[5]

Ahhoz, hogy az erkölcsi relativizmus meghatározhassa magát, szükség van definiálni az erkölcsi abszolutizmust is. Ez utóbbiban az erkölcs egyetemes alapelveken nyugszik, míg az előbbi szerint az erkölcs a helyzettől függően változik. Ezek szerint a relativizmus a valóságosan jó, az abszolutizmus a valóságosan rossz, de erre még a tolerancia kapcsán visszatérünk. Az erkölcsi relativizmust alátámasztó tények mindegyike helyes és mindenki számára követendő hozzáállást támogatnak, ám ez már önmagában véve is közel áll az abszolút fogalmához.

Azt mondtuk, hogy a relativizmus szerint az erkölcsöt külső tényezők, mint például a kultúra befolyásolják, ezért ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy minden kultúra saját magát tekintheti (egyedül) igaznak és jónak a többi, tőle különbözővel szemben. Azonban ha ez alapján döntjük el, hogy mi helyes és mi nem, akkor a nácikra sem foghatjuk azt, hogy bűnösek, hiszen az a "kultúra" nem tartotta erkölcsileg kifogásolhatónak többmillió ember halálba küldését. Ha a relativista valóban toleráns, akkor nem ítéli el sem Sztálin, sem Hitler rendszerét, csupán annyit mond, hogy "ez is egy nézőpont kérdése", s ebből adódhat az, hogy embermilliók kivégzése nem bűn. Tulajdonképpen banálissá teszi a bűn és a bűntudat fogalmát, mindent csak nézőpontnak határozva meg - ergo semmi sem bűn, semmi sem rossz, minden csak "megfelelő" nézőpont kérdése.

A relativizmus gyakorta hivatkozik arra, hogy szabadságot ad az egyénnek a döntéseit illetően. Azonban a szabadság nem teremthet értékeket, mivel a szabadság már előre feltételezi az objektív értékeket. Mivel a relativizmus garantálja a szabadságot, ezért már előre fel kell tételeznie, hogy a szabadság valóban értékes, tehát egy objektív értéket már feltételez. Tovább menve, ha a szabadság az valóban jó, akkor ennek viszonyítási párja a valóban rossz lehet, vagyis már van kettő objektív értékünk, amely megint csak magát a relativizmust cáfolja. Ugyanígy érvelhetünk a szabad akarattal is - ennek pártolása mindig együtt jár azzal, hogy azt mindenkinek garantálni kell, nem csak bizonyos kiválasztottaknak, szóval egyetemesnek kell lennie és egyenlő mértékűnek, amelyek megint csak a relativizmus ellen vallanak.

Egy gyakori érv a tolerancia, amelyet az ismeretelméleti relativizmusban is megtalálhatunk. Eszerint az erkölcsi relativizmus toleráns, az erkölcsi abszolutizmus pedig intoleráns. Azt állítják, hogy az egyetemes, objektív erkölcsi törvények merev társadalmat hoznak létre és az ezekben való hit intoleranciát indít a többi nézet ellen. Az objektivizmussal azonban nem szükségképpen jár együtt az intolerancia, sőt, a relativisták ezen állítása saját magukra is vonatkoztatható, vagyis az erkölcsi abszolutizmus intoleranciájával maguk is intoleránssá válnak. Továbbá, saját teóriájuk alapján a tolerancia objektív, egyetemes és jó, Ha a relativizmus azt válaszolja, hogy nem tételezi fel előre a tolerancia objektív értékét, akkor csak az saját szubjektív preferenciáinak kiterjesztését követelheti másoktól, ami valójában sokkal intoleránsabb, mint az egyetemes, objektív erkölcsi törvényhez való folyamodás. Ha nincsen abszolút erkölcsi érték, akkor a tolerancia sem az. Kérdés továbbá, hogy a relativizmus miért hirdeti a toleranciát, amikor a másik vélemény, nézet, erkölcs nem mérvadó számára? Miért kellene toleránsnak lennem azzal szemben, aki nem érdekel engem?

További érv az erkölcsi relativizmus mellett, hogy a körülmények erősen befolyásolják egy személy döntési mechanizmusát és annak erkölcsi alapelveit. Valóban van némi igazságtartalma, ám mégsem tekinthetjük döntő érvnek. Leggyakrabban a katona és a háború példáját hozzák fel, jelesül azt, hogy a háborúban ölni nem bűn. Persze, az önvédelem érdekében, ha más lehetőségem nincs, akkor szabad ölni, de szabad-e valójában? Megvédem a családomat, és ennek következtében elveszem a támadó életét - ez a jogos védelem, de valójában jogos-e? Hát persze, hogy nem, hiszen attól még ugyanúgy bűnt követek el, de nem az emberek társadalma által létrehozott törvények szerint, hanem magasabb rendű törvény szerint.

Egy ad hominem érvvel jól lehet demonstrálni a realista alapelvek tarthatatlanságát az "önmagammá kell válnom" példájával. Az az ember, aki ezzel indokolja azt, hogy megszegte saját hűségesküjét, melyet a feleségének tett, csak azért, hogy elmehessen egy másik nővel, már nem fog élni ezzel a realista alapelvvel, ha a felesége is ugyanezen példára hivatkozva megcsalja őt. Vagyis amikor a relativizmus "szabályait" saját magára alkalmazzuk, akkor már tarthatatlanná válnak és tulajdonképpen az ellen protestálnak, amely saját maguk alapelve.

Az erkölcsi élet minősége a jón és a rosszon fordul meg, azonban a személynek az értékekkel szemben való állásfoglalása, viselkedése az, ami jó vagy rossz.[6] Ami a relativizmus szerint a relativizmuson kívül van, az rossz, vagyis önmaga a jó. A rosszat értelemszerűen nem fogadja el, mert azzal önmagát semmisítené meg, így marad saját maga, mint jó - azonban önmagán kívül más teória létjogosultságát elutasítva objektívvá, azaz egyetemessé válik, és ezáltal logikailag ellentmond saját magának.

Befejezés

Mint láttuk, az erkölcsi relativizmus ugyanannyira tarthatatlan álláspont, mint az ismeretelméleti relativizmus. Bár szabadságot hagy az egyénnek és elutasítja az egyetemes értékeket, mégis rendelkezik velük, mégis kizárólagosságra törekszik. Bátran állíthatjuk, hogy létezik objektív és abszolút erkölcs, minden ember lelkiismerettel születik, és tudjuk, hogy el kell fogadnunk az embereket, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e velük - ezt diktálja az igazságosság erkölcsi törvénye.

Felhasznált irodalom

• Halasy-Nagy József: Az erkölcsi élet. Pro Philosophia Szeged 2002
• Nyíri Tamás: Alapvető etika. Szent István Társulat Budapest, 1994
• Magyar Katolikus Lexikon: https://lexikon.katolikus.hu/ (2017. 01. 27.)
• Evangelium Vitae: https://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78 (2017. 01. 27.)

Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Cartaphilus Kiadó Budapest 2001

[1] Anzenbacher, A. 296.

[2] Anzenbacher, A. 299.

[3] Nyíri T. 75.

[4] Magyar Katolikus Lexikon

[5] Evangelium Vitae, 70.

[6] Halasy-Nagy J. 80.