A szippantós

A sörhas mögül dudorászott az egykor szebb napokat látott szippantós, a Hosszúlábú asszony refrénjével igyekezett jó benyomást kelteni a dekoratív húszéves göndörhajú és kerekebbnél is kerekebb mellű lányra, aki valóban hosszú lábakkal lépkedett egyre szaporábban, mikor a szennyvizes kocsi kezelőinek a közelébe ért, nyilván a szag, a látvány és a pókhasú utcai standupos nem nyújtott vonzó látványt, hát mit csináljunk neki, állandóan nem lehet lejjebb adni az igényeket, mert aztán nem lesz lejjebb, meg húszévesen a fenét se érdekli a kappanhangon éneklő szippantós, aki nem bátorságból kóstolgatja a nőket, csak magának bizonygatja, hogy van még önbecsülése, férfi ő még valahol, akármit is mond az asszony meg az anyós, büszkeség az kell, potencia már úgy sincs, régen elkopott, de tartásnak meg kell maradnia, másképp semmit se ér az élet, s mindeközben attól retteg, nehogy valaki ráharapjon a dudorászásnak álcázott felkérésre, mert akkor kiderül, hogy nyúl ő tulajdonképpen, a gyávábbik fajtából, s nem olyan ritka ez, megszokott, mint a májusban károgó varjú, csak a haverok meg ne tudják, mert a vaktöltény nem töltény, flegma fintor a jussa, a daliás huszárnak meg nem áll a tolla, s közben eszébe sem jut, hogy a többi is ugyanúgy retteg, kit a söntéshez taszít a rendszer, utasít, hogy markolja az üveget, mert ma csak így tudja elviselni a keserűséget, végtére is jó ez így, nem kell ezt túllihegni, nyomorban tartanak, de sörre mindig jut, annak úgy kell lennie, hiszen néhány üveggel később már FÉRFI a balga, a dicső múlt harsonái megszólalnak, mire újfent duzzad a mellkas, csillog a szem, holnap már nincs nap, minden a most, a pillanat, nem hallani az otthon zaját, az ínség is hátrébb kúszott kicsit, most nem gyötör annyira, minél többet iszik, annál tovább tartja távol magától a kényelmetlen valóságot, nem kell az, hagyjuk meg másnak, éppen eléggé áldozatok ők, a szánalom élteti a magányt.

Majd a kerekmellű fiatal lány tovaballagott, a refrén is abbamaradt, s a szippantós is csinálta tovább a dolgát.