A relativizmus ismeretelméleti problémái

Bevezetés

Gorgiász ókori görög filozófus óta beszélhetünk relativizmusról, egy olyan álláspontról, amely szerint ami van, csak valamihez viszonyítva van. Tehát nem létezik igaz ismeret, mert maga a szubjektum is csak az objektumhoz viszonyítva létezik, ebből adódóan a szubjektum-objektum viszonyt általánossá téve alkalmazzák a megismerésre. Azonban, mint később látni fogjuk, maga a relativizmus egy paradoxon lehetőségét hordja magában, ezért a megismerés folyamatában nem hagyatkozhatunk rá.

A relativizmus és annak ismeretelméleti vizsgálata

A relativizmus minden dogmatikus álláspontot megkérdőjelez, azonban ezzel önmaga is dogmatikus álláspontot képvisel, ez a relativizmusban rejlő önellentmondás. Tarthatatlan az az álláspont, mely szerint minden emberi igazság viszonylagosságát abszolút igazságként állítja, s egyetemes teóriaként lép elő azzal, hogy semmiféle általános elmélet nem lehetséges - tehát míg minden abszolútumot tagad, maga lép fel abszolútumként. Sőt, mindennek csak a lehetőségét állítja, ergo saját létét sem igazolja kimerítően. Lényege abban az állításban fejezhető ki a legteljesebben, hogy nincsenek sem feltétlenül igaz ismeretek, sem feltétlenül érvényes erkölcsi normák - a megismerő mindenkor korlátozott álláspontból tekint a valóságra, s ennek megfelelő az a kép is, amit a valóságról magának kialakít. Vagyis ontológiai szempontból a relativizmus a megismerő személy radikális korlátozottságát és ezzel a feltétlentől való elválasztottságát állítja.[1] Relativizmushoz vezethet az empirista gondolkodás is, mivel valamennyi tudattartalom kizárólag az aktuális érzéki észleletekből fakad - az érzékeléstől eltérő, szellemi lét nem létezik.[2] Az empirizmus nem ismeri az emberi észnek eleve mértéket adó abszolút elvek birodalmát, s ezen elveket nem ismervén a megismerést egészen az érzéki tapasztalatra bízza. Hume szerint megismerésünk egyetlen biztos tárgya és tartalma az, amit érzékszerveinkkel észlelünk, viszont ennek az a következménye, hogy az "én" bizonyossága szertefoszlik, mivel arról nincs érzékletes tapasztalatunk.[3]

A relativizmus melletti érvek alapgondolata az, hogy a nyitottság, szabadság és tolerancia álláspontja érvényesül, ellenben az "abszolutista" előítéletekkel. De éppen az abszolút elutasítása miatt nem tud vagy lehet toleráns a relativizmus, ezért ez egy újabb önellentmondás gyökere. Mert jogos a kérdés, hogy hogyan lehet toleráns valami, ha más teóriára azt mondja, hogy az nem igaz, rá nézve nem kötelező érvényű? Hogyan lehet nyitott, ha a tőle különböző véleményre csak annyit reflektál, hogy "ez is egy vélemény"? Az az álláspont, amely magát nem puszta véleményként értelmezi, hanem általánosan érvényes igazságként, intoleranciát vált ki a relativizmusból.[4]

Hiszen nem állíthatjuk azt, hogy nincsenek általános érvényű megállapítások, mivel már maga az állítás is egyfajta általános érvényű megállapítás - hova vezethet akkor minket a relativizmus? Nem mondhatjuk, hogy minden nézőpontot lehetségesnek tartunk, mert akkor azt a nézőpontot is lehetségesnek kell tartanunk, amely azt állítja, hogy a minden nézőpontot lehetségesnek tartó nézőpont nem igaz, tehát elfogadom ezzel azt a nézőpontot, hogy a saját nézőpontom nem lehetséges, ergo nem létezik. Vagyis a valóság nem csupán különböző nézőpontok összessége, mert így mindegyik kioltja a másikat is és önmagát is - nincs objektív valóság, minden csupán viszonylagos, semmi fix kiindulási pont és abszolút nem létezik, csak a relativizmus paradoxonja. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy sok-sok külön valóság létezik, ahány ember illetve szubjektum, s emiatt a konszenzusra való képtelenség miatt alapvető szociális formák sem tudnak létrejönni és gyökeret verni, vagyis az életben, továbbá a megfigyelők között a káosz uralkodik. Tarthatatlan az a teória, amely minden emberi igazság viszonylagosságát abszolút igazságként állítja, s általános elméletként lép elő azzal, hogy semmiféle általános elmélet nem lehetséges.[5]

A relativizmus azt állítja, hogy a megismerő korlátokkal rendelkezik, éppen ezért csak egy korlátolt képet kaphat a világról illetve arról, amit szemlél, megismer. Azonban e korlátoltságunkból fakadóan fel sem ismerhetnénk sem a saját, sem pedig az általunk megismert valóság korlátoltságát, de ha valami oknál fogva mégis, hát a megismert (korlátolt) valóság nem-e a feltétlenhez (hiánytalanhoz) viszonyítva tűnik korlátoltnak?

És a feltétlen, vagyis az abszolút természetesen kizárná magát a relativizmust, hiszen annak pontosan ugyanolyannak, vagyis általános érvényűnek kell lennie minden egyes szubjektum számára. Ennélfogva maga a relativizmus mint elmélet önmaga cáfolata. Erre fel lehetne vetni, hogy a megismerésünk, a korlátozottságát meghaladva eljut a feltétlenig, de eme abszolút dimenziót csak korlátolt minőségben tudja megismerni, vagyis valótlan feltétlent ismer meg. Azonban a korlátolt feltétlen, vagyis a korlátolt korlátlan fogalma oximoron, de még inkább értelmezhetetlen meghatározás, továbbá az, aki korlátozottságát egy feltétlenhez viszonyítva képes meghaladni, többé már nem nevezhető korlátozottnak.[6]

A relativizmus az abszolútumra irányuló filozófiának egy olyan alkotórésze, amely időnként kiszakad önnön összefüggéséből, s megpróbál önálló világszemléletté válni. Ez az önállósulása azonban azért nem valósulhat meg maradéktalanul, mert lényegileg és eltéphetetlenül kötődnie kell ahhoz, amitől menekül.[7] Epheszoszi Hérakleitosznál is előbukkan, mint az Egy, a Logosz szolgálatában. Ő olyan mondásokkal érzékelteti, mint "A legszebb majom is csúnya az emberhez képest", stb.[8] Nála a relativizmusnak szerepe van a megfigyelő-megfigyelt viszony értelmezésében, azonban nem szakítja ki a metafizikai rendszerből. A megfigyelő helyzetét, szerepét igyekszik tisztázni - felismerni az ember adottságait, képességeit és korlátait, amelyek kizárólag a Logoszhoz, az Egészhez való viszonyítás megállapításaiból határozhatók meg. Írástöredékeinek lényege, hogy a dolgok nem birtokolnak egy szigorúan privát természetet, mert annyira az Egészhez tartoznak, hogy csak vele kapcsolatban határozhatók meg.

A relativizmus szorosan kötődik az Egy és az abszolútum filozófiájához, de ellentmondásosan mégis az a lényege, hogy tagadja, de mégis támaszkodnia kell rá. Ez arra is rávilágít, hogy tudásunk nem merül ki abban, amit vallunk és állítunk, magyarán mondva sokkal többet tudunk, mint amennyit állítunk.[9]

Befejezés

A relativizmus e rövid ismertetése betekintést enged a megismerő és a megismert kapcsolatának bonyolult részleteibe, s az ellentmondások kihangsúlyozása folytán arra is választ kaphattunk, hogy a valóság nem csupán annyi, amennyit érzékelünk, s nem csupán egy korlátolt viszony. Keresztény (katolikus) nézőpontból egyértelműen valljuk az abszolút létét, az ember-Isten viszony természetes számunkra, ahogyan az is, hogy ez a viszony több egy megismerő folyamatnál. A metafizika keretei közül kilépő relativizmus nem képes megragadni ennek a többletnek a lényegét, és megmaradva a megismerő-megismert viszony keretei között, önmaga ellenmondásává válik.

Felhasznált irodalom

• Szombath Attila: A relativizmus mint dogmatizmus, Vigilia 2006/9.
• Görög gondolkodók I. Kossuth könyvkiadó Budapest, 1992.
• Weissmahr Béla: Bevezetés az ismeretelméletbe, Szeged, 1990.
• Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába, Cartaphilus Kiadó Budapest, 2001

[1] Szombath A. 662.

[2] Anzenbacher, A. 138.

[3] Weissmahr B. 14.

[4] Szombath A. 666.

[5] Szombath A. 668.

[6] Szombath A. 669.

[7][7] Szombath A. 671.

[8] Görög gondolkodók I. 37.

[9] Szombath A. 673.