A 147. zsoltár egzegézise

Bevezetés

Az Ószövetségben található Zsoltárok könyve 150 zsoltárt tartalmaz, felosztásában hűen követi a Tórát, vagyis 5 részre tagolják (1-41; 42-72; 73-89; 90-106; 107-150).[1] A zsoltárok könyvének számozásában viszont különbözik a héber hagyomány illetve a Septuginta, az általam vizsgált zsoltár is egyik példája ennek az eltérésnek - míg a héber Bibliában a 147,1-11 és a 147,12-20 egyetlen zsoltárt alkot, addig a Septuaginta ezt kettéválasztja az előbbi felosztás szerint (146 és 147).[2] A 147. zsoltár az úgynevezett "alleluja-zsoltárok" vagy "Dicsérjétek az Urat!" zsoltárok közé tartozik, melyek a versek elején olvasható dicsőítő felkiáltásról kapták elnevezésüket.

A zsoltár elemzése

Az öt részre tagolt Zsoltárok könyvében az utolsó, 107-150. részeket felölelő ötödik könyvben található. A 146-150. zsoltárok az úgynevezett "Dicsérjétek az Urat!" zsoltárok, hasonlóan a 111-117. énekekkel. Ahogyan a címe is jelzi,[3] ez egy himnusz, felszólít minket az Úr dicsőítésére - műfaji elemei egyértelműek, jól érzékeltetik az Isten tetteit méltató szakaszok (pl. 147,3-6 illetve 147,10-11), melyek nem csupán a materiálisan igazolható tetteit magasztalják, mint a csillagok ismerete vagy a természet irányítása, hanem morális felsőbbrendűségét is fennen hirdeti, jelesül a Benne való hit jutalmazása megszentelő kegyelme által. Ez a legkönnyebben felismerhető műfaj, dicsérő hangnem és teocentrikus szellem jellemzi őket, kizárólag a Teremtő dicsőítése a célja.[4] Ez a dicsőítés a biblikus hagyományban meghatározó, válasz Jahve hatalmas tetteire. A himnuszok számos utalást tartalmaznak a szentélyre, áldozatokra, illetve egyéb szertartásos cselekményekre.[5]

A zsoltár maga a különböző fordításokban nem mindig egységes egészként jelenik meg, a Septuaginta például két részre osztotta, 1-11-ig és 12-20-ig. Az alábbiakban a Szent István Társulat fordítását használom, amely a két részt egyetlen zsoltárként fordítja és közli.[6]

A zsoltár kezdetén olvasható "Alleluja!" felkiáltás számos más zsoltár kezdő szavaként felhívás Isten dicsőítésére, jelentése is "Dicsérjétek Jahvét".[7] Az Ószövetségben csak a zsoltárokban fordul elő, rendszerint a zsoltár elején, vagy a végén, vagy pedig mindkét helyen. Az "Alleluja"-t a kezdő vagy záró pozíciójánál fogva állandó liturgikus kifejezésnek kell tekinteni.[8] A hívők közössége jellemzően ezzel a felkiáltással felelhetett az éppen elhangzó énekekre.[9] A felszólítás megtalálható még az Újszövetségben három helyen - a Jelenések könyve 19. fejezetének első, harmadik és ötödik részében a nagy sokaság zengi a mennyben Isten dicsőítését.[10] Az is szokássá vált, hogy a legrövidebb imaként használják, így önállósulva a hódolat, az ujjongó öröm és a hála kifejező szava lett.[11] A bevezetés "Alleluja!" felhívása az istentisztelet dicsőítésére buzdít mindenkit, uralkodót és alattvalót egyaránt.[12] A dicsőítésben egyszerre benne van egyrészt annak a felismerése, amit Isten adományának tekinthetünk, másrészt pedig az örvendező hála és a lélek tiszta megindultsága.[13] Az ember kötelessége, hogy elismerje, illetve hirdesse Isten dicsőségét, s a 147,1 zsoltár kiváló összefoglalása az egész Ószövetségnek - magasztalja a Teremtőt, Izrael Szentjét, az Üdvözítőt, s a Királyt.[14]

A felszólítás Isten dicséretére az igazaknak szól - ők azok, akiket Isten elhívott saját magának, akik Isten igazi gyermekei. A Krisztusban megszentelt ajkaknak egyetlenegy feladata van, éspedig Isten magasztalása és dicsérete.[15]

A zsoltáríró többes számban szólítja meg a gyülekezetet az Istennek való éneklésre illetve magasztalására, majd a "mert" kötőszóval indokolja meg mindezt, s az indoklás tulajdonképpen a himnusz központi része is.[16] Ha tartalmi szempontból vizsgáljuk, a zsoltár jól illeszkedik a többi hasonló zsoltárhoz - hangsúlyozza és dicséri Isten teremtő hatalmát és gondviselését teremtése iránt, ő az egyedüli, aki mindent és mindenkit személyesen ismer (lásd "A csillagokat számon tartja..."), illetve a gyengék és elnyomottak védelmezője ("Az Úr fölemeli a megalázottakat...").

Szerkezeti szempontból három részre tagolhatjuk a zsoltárt,[17] ezek témái szorosan kapcsolódnak egymáshoz, éppen emiatt erős érv az egysége mellett.

Az 1-6 szakasz egy olyan Isten dicséretére buzdítanak, kinek teremtő cselekedete emberi értelemmel felfoghatatlan, hiszen minden egyes csillagot számon tart, ismer, bölcsessége mérhetetlen, azonban e nagysága mellett rendkívül gondoskodó az övéivel, hiszen "a szétszórt Izraelt összegyűjti" és "fölemeli a megalázottakat", a megtört szívűeket pedig meggyógyítja. Ez utóbbi szakasz, a Zsolt 147,3 az Iz 61,1-hez kapcsolható, ott a próféta küldetései között olvashatjuk, hogy "Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket". Párhuzamba állíthatjuk továbbá a Zsolt 34,19-el is - Az Isteni igazságosság dicsérete zsoltár szerint is "A megtört szívűekhez közel van az Úr, a bánatos lelkűt meggyógyítja". És ha jobban megvizsgáljuk a Hegyi Beszédet (Mt 5), Jézus hasonlóképp nyilatkozik a lélekben szegényekről és a szomorúakról - övék lesz a Mennyek Országa és megvigasztaltatnak. Isten országának más rendje van, mint az evilágnak, benne azok részesülnek a kegyelemben, akik a földi életben szenvedtek. Isten gyermeke Istentől várja a vigaszt és az irgalmat, nem pedig ettől a világtól.[18]

A szív az erkölcsi élet középpontja és a lelkiismeret szinonimája, ezért a megtört szívűek a valóban szegények, hiszen ők emberi mivoltukban törtek össze és kizárólag csak Istenre számíthatnak. A megtört szívű ember jellemezheti a bűnbánó embert is, aki őszintén megvallja vétkeit. A nyomorult és megtört emberek azok, akik igazán számíthatnak Isten segítségére.[19]

A 147,2 sor keletkezését általában a fogság utánra teszik, hiszen egy olyan témát vet fel, amely pontosan egybeesik ezzel az időszakkal - "Az Úr újjáépíti Jeruzsálemet, a szétszórt Izraelt összegyűjti" szorosan összefügg Jeruzsálemnek az Úr általi újjáépítésére (Ez 40-48) illetve Izrael maradékának egybegyűjtésére (Iz 56,8) vonatkozó prófétai szövegekkel.[20] A fogság után való keletkezése mellett szólhat az is, hogy Isten bekötözi a számkivetettek sebeit.[21]

A Teremtő nagyságának hirdetése a Bibliában magától az Úrtól is hallható és olvasható, mikor Jóbot kérdőre vonja: "Világraszóló tervemet ki homályosítja el oly szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás?" A zsoltár mondanivalójának lényeges eleme Isten nagyságának hirdetése és annak hangsúlyozása, hogy az ember sorsa (illetve itt Izraelé) Jahve kezében van, a Hozzá énekelt himnusz az Ő nagyságának elismerése. A "szétszórt" és "megalázottak" örökké dicsőítik az Istent, ahogyan később a Jelenések könyvében is olvashatjuk - János kérdésére ("Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?") a válasz: "Ezek a nagy szorongatásból jöttek". Vagyis a dicsőítés/zsoltárok éneklése az örökkévalóságon át fog folytatódni.[22]

A 7-11 szakasz olyan Isten dicséretére buzdít a zsoltáros, aki teremtését évente megújítja, és ezt az esővel szimbolizálja. Az "énekeljetek" felszólítás használata a zsoltárokban mindig a szertartáshoz és a kultuszhoz kapcsolódik, és szakrális jelleggel rendelkezik. A hárfa, mint hangszer hangsúlyozása emeli a dicsőítés fontosságát, hiszen ezt az eszközt ritkábban használták, jobbára ünnepi alkalmakkor, s akkor is az előkelőbb udvarokban.[23] A versben szereplő hárfa (כִּנּוֹר kinnôr) kifejezés nem azonos a 33 zsoltár 2 versében szereplő hárfa (נֵבֶל נֶבֶל néḇel neḇel) kifejezéssel, a különbség a húrok számában keresendő. A csapadék igen drága kincs a Szentföldön, ha elmarad, akkor a népet nagyon súlyos éhínség sújthatja. Éppen emiatt Isten áldásaként tekintettek/tekintenek rá, mindezt pedig "az emberek javára" (147,8). Az Apostolok Cselekedetei 14,17-ben Lukács is így érvel: "De azért nem maradt bizonyíték nélkül, mert jót tett, adott nektek esőt és gyümölcsöt érlelő nyarat". A zsoltár hangsúlyozza a természetben megnyilvánuló Gondviselőt és ezt összekapcsolja azzal, hogy Isten gondját viseli választott népének.[24] Nem egy elvont istenképet tapasztalhatunk meg a zsoltárokban, hanem azt a személyes Istent hirdetik és dicsőítik, aki a teremtés és a történelem cselekvő ura, aki szoros kapcsolatban van teremtményeivel.[25]

A 147,10-11 igen frappánsan tapint rá Isten lényeges tulajdonságára velünk kapcsolatban - "nem leli tetszését a harcos izmaiban", tehát nem erőszakos Isten ő, hanem szerető Atya, akinek szemében az őt félve szeretők a kedvesek, ők részesülnek jóságában és kapják meg kegyelmét. "Nem a ló erejében telik öröme" - a ló szimbolikus jelentéssel bír, hiszen a korban az egyik legfontosabb harci eszköz illetve állat volt nagysága, gyorsasága és ereje miatt, s Izrael is elsősorban katonai célokra használta azokat. A ló említése kapcsolódhat az Egyiptomból való szabaduláshoz is - Izrael népe gyalog átkelt a Vörös-tengeren, míg a fáraó lovai a vízbe fulladtak (Kiv 15,1).[26] Hiszen az Úr akaratát emberi cselekvések nem írhatják felül, a teremtmény erőfeszítése nem diadalmaskodhat teremtőjének akaratán, mivel minden tőle van, ahogy a Péld 21,31 is demonstrálja: "A csata napjára paripát nyergelnek, ám a győzelmet az Úr adja".

A 11-ik versben szereplő "félők" (יָרֵא járé') egy szűk közösséget jelöl, akik Jahve igazi tisztelői, akik benn hisznek - ezek az emberek az Úr emberei, az Ő saját csoportja. A remény tárgya az Úrnak tetteiben megnyilvánuló szeretete, ez a kegyelem az oka az Istenbe vetett reménynek, azonban az embernek nyitottnak kell lennie erre, hiszen a kegyelem ajándékozása a kölcsönösségen alapul.[27]

A 147,12-20 buzdítás annak az Istennek a dicséretére, aki látható a teremtett és természetes világban, s aki Izraelnek nyilvánvalóvá teszi magát és igéjét is.[28] A "kapuid zárait megerősítette" és a "határaidat békében elrendezte" kapcsolódik a Zsolt 127,1-hez, a szakasz további részei a 127. és 128. zsoltár részeivel vonhatók párhuzamba. A 147,12-20 hangsúlyozza Izrael kiváltságos helyzetét, a választott nép elsőségét a többi néppel szemben. Amikor Izrael hű volt Jahvéhoz, kapuinak zárait megerősítette és határait elrendezte (13-14), ám ellenkező esetben "Ítéletet küld a földre, szava gyorsan odaér" (147,15). Az ebben a szakaszban elhangzottak kontrasztban állnak egymással, mivel a zsoltáros egyszerre hangsúlyozza Isten jóságát és az ember hűtlenségéből fakadó büntetését - "Havat ad, mintha gyapjú hullna, a deret úgy hinti, mint a hamut. A jégesőt úgy szórja, mint a morzsát, s faggyal dermeszti meg a vizeket. Szava elhangzik, és olvadni kezd, feltámad a szél, és folynak a vizek." Jahve a világ ura, az Ő Szava határoz meg minden jogot és igazságosságot. Ahogyan a Jer 11,20-ban olvashatjuk, vizsgálja a veséket és szíveket, vagyis tökéletesen ismeri az embereket.

Az Ő ítélete alapján a gonoszok az örök kárhozatra jutnak, és az igazak megmenekülnek. Ítélete folyamatosan jelen van az emberiség történelmében, része annak, s az eszkatológikus ítélet sokszor, mint az utolsó ítélet siettetése jelenik meg a fogság utáni zsoltárokban.[29]

A szembeállítás teológiai jelentőséggel bír - az Úr hatalmában tart mindent, ettől mindenható és teremtő, befolyása van a teremtésére és következetesen igazgatja azt. Az ember, legfőképp a választott nép egyrészt kiváltságos helyzetben van, másrészt - pontosan a kiváltságos helyzetéből fakadóan - felelősséggel tartozik cselekedeteiért, lényeges szerepe van az Isten-ember kapcsolat fenntartásában.

A 147,13b utalhat az Ábrahámmal kötött szövetségre illetve az Ábrahámnak tett ígéretére - "Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket." Majd hozzáfűzte: "Ilyen lesz a nemzetséged." (Ter 15,5). A pátriárkának tett ígéret és áldás gyakorlata létfontosságú az Isten-ember kapcsolatban - az áldás könnyen átokká válhat, amennyiben az, aki kapta méltatlanná válik arra. Ez utóbbit demonstrálja a Ter 49,3 is Ruben esetében: "De kiáradtál, mint a víz, ezért a jövőben nem leszel első. Mivel atyád fekhelyére léptél, s ellenemre beszennyezted fekhelyemet." Tehát ugyanaz a kontraszt figyelhető meg, mint a zsoltárban - az Úr jóságos és gondviselő mindaddig, amíg az ember, az ő választottja az Istennek tetsző és helyes életet folytat.

A 147,20 kifejezetten említi Izrael elsőségét: "Egyetlen néppel sem tett így, senki másnak nem hirdette ki törvényeit." A dicsőítés a teremtmény alapvető feladata, s ez a választott nép esetében alapvető feladat - egész életükben gyakorolniuk kell.[30] Hiszen Isten Izraelt szabad elhatározásából választotta népéül, s ez annyit jelentett, hogy Izrael szent nép volt ám ez a kiválasztottság fokozott felelősséggel is járt a nép részéről.

Az Izraelnek kihirdetett törvények, mint isteni törvények eredetüktől fogva tökéletesek (MTörv 4,8), a törvények a kiválasztás folytán adattak Izraelnek, de nem azért, mert nagy és hatalmas nép volt, hanem - "a legkisebb vagytok minden nép között" (MTörv 7,7).

Befejezés

Isten dicsőítésének kiemelt fontossága lett a babiloni fogság után. A választott nép újfent megtapasztalta Jahve mindenhatóságát, mely megmutatkozott abban is, hogy az idegen népeket is fel tudta használni arra, hogy Izraelt megbüntesse. A később kikristályosodott kultusz alapköve lett a Zsoltárok könyve, melyben a panaszzsoltárok, a hálaadó zsoltárok és a királyzsoltárok mellett a himnuszoknak is kiemelt fontosságot tulajdonítottak. Ezekben - s a vizsgált zsoltárban - Isten nagyságának dicsőítése áll a középpontban, s számos áldozatra, zarándoklatra és liturgikus cselekményre való utalás is felfedezhető bennük.[31] A zsoltáros semmit nem kér a maga számára, csakis Jahve dicsőségét keresi és hirdeti.

Irodalomjegyzék

• Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése, Szent István Társulat Budapest, 1986
• Haag, Herbert: Bibliai lexikon, Szent István Társulat Budapest, 1989
• Thorday Attila (szerk.): Jeromos Bibliakommentár I. Az Ószövetség könyveinek magyarázata, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat Budapest, 2002
• Jáki Szaniszló: A zsoltárok imádkozása, Jel Kiadó Budapest, 2003
• Czeglédy Sándor (szerk.): Bibliai lexikon I. kötet, Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Budapest, 1931
• Bartha Tibor (szerk.): Keresztyén Bibliai Lexikon I. kötet, Kálvin János Kiadó Budapest, 1993.
• Xaviér Léon-Dufour (szerk.): Biblikus Teológiai Szótár, Szent István Társulat Budapest, 1986.
• Pecsuk Ottó (szerk.): Bibliaismereti kézikönyv, Kálvin János Kiadó Budapest, 2016
• Szabó Mária: A zsoltárok kincsei, Szent István Társulat Budapest, 2015
• Ablonczy Dániel: Zsoltárok könyve I-II. Open Art Kiadó Budapest, 2004

[1] Rózsa H. 539.

[2] Rózsa H. 538.

[3] "A Mindenható himnusza" (SzIT fordítás)

[4] Rózsa H. 551.

[5] Pecsuk O. 219.

[6] https://szentiras.hu/SZIT/Zsolt147 (2016.12.01.)

[7] Keresztyén Bibliai Lexikon I. 562.

[8] Bibliai Lexikon I. 47.

[9] Pecsuk O. 212.

[10] https://szentiras.hu/SZIT/Jel19 (2016.12.01.)

[11] Keresztyén Bibliai Lexikon I., 562.

[12] Rózsa H. 551.

[13] Biblikus Teológiai Szótár, 437.

[14] Biblikus Teológiai Szótár, 235.

[15] Ablonczy D. I. 97.

[16] Pecsuk O. 220.

[17] Jeromos Bibliakommentár, 844.

[18] Ablonczy D. II. 172.

[19] Szabó M. 345.

[20] Jeromos Bibliakommentár, 844.

[21] Jáki Sz. 301.

[22] Haag 262.

[23] Szabó M. 314.

[24] Jáki Sz. 303.

[25] Rózsa H. 556.

[26] Szabó M. 326.

[27] Szabó M. 327.

[28] Jeromos Bibliakommentár, 844.

[29] Biblikus Teológiai Szótár, 639.

[30] Haag, 262.

[31] Rózsa H. 551.